Csík Mónika: Pán Petra és egy banda panda

Gyerekkorom egyik nagy elhatározása volt, hogy nem fogok felnőni, hisz bolond lennék lemondani a heverészős meseolvasásról, kedvenc mesekönyveimről, teremtett mesevilágomról, hogy a felnőttek komor, gondterhelt és zaklatott világához tartozva elzárjam magam elől ezt a jó kis menekülési útvonalat, amelyen pillanatok alatt meg lehet lépni a valóságból, a fedlapok, jól ismert mesefigurák közé, a gondtalanság birodalmába – fogadkoztam. 

E Pán Péter-i, pontosabban Pán Petra-i elhatározást persze módosította a nyilvánvaló tény, hogy idővel mégiscsak felnőttem, azt a bizonyos menekülési útvonalat viszont nem zártam le magam mögött. Mindössze egy nyugis félóra kell hozzá, egy Újabb Kedvenc Mesekötet vagy valamelyik rajzfilmcsatornán az egyik kedvenc mesefilmem, és máris feltűnik a sárga út, melyen lépdelve „odaátra”, vagyis „odabentre” jutni, abba a világba, ahol szinte minden lehetséges, és ahonnan visszatérve frissült lélekkel, jókedvűen lehet a napi teendőkhöz látni. 

Csík Mónika a Kung Fu Panda 3. szabadkai bemutatóján

Mesék terén pedig az évek során „népmesefogyasztóból” „mindenevővé” váltam, tudatos „mindenevővé”, kitapasztaltam ugyanis, hogy milyen napszakhoz, milyen élethelyzethez milyen mese illik leginkább. Döntéshozási kényszerhelyzetben például La Fontaine, unalmas estékhez indiánmesék, utazáshoz egy-egy kortárs, például Adamik Zsolt vagy Darvasi László alkotásai, munkából jövős leeresztéshez magyar rajzfilm, haveri körös hétvégi szórakozáshoz vicces animáció… és így, vég nélkül, hiszen énünk gyermeki oldala szinte bármikor örömmel fogad egy-egy pompás történetet, jó mesékből pedig szerencsére nincs hiány, csak tudni kell, hol keressük őket. 

Egyik ide vágó filmes-mesés élményem a Kung Fu Panda-sorozat 3. része (nagy pandarajongó vagyok, és vallom, hogy a világ csakis valami jó falattal a bendőmben lehet kerek). E pompás pandás animáció véleményem szerint korunk vizuális mesealkotói technikáinak egyik csúcsteljesítménye, amely úgy ötvöz harcművészetet, akciót, kalandot, vígjátékot, drámát, ráadásul mindezt 3D-ben, hogy gyereket, felnőttet a székbe szegez. Ez a pufi pandát (legújabb részében egy banda pandát) szerepeltető trilógia, illetve a sokrészesre duzzadt tévésorozat-változata „tudja” mindazt, amitől működik, azaz hatni tud egy jó mese: egyszerre szórakoztat, tükröt tart s oktat is, hiszen a folyton vívódó, csetlő-botló, nagyszájú és meggondolatlan, ugyanakkor szeretetre méltó, tettre kész főhős panda: Pó nagyon is emberi figura, magunkra ismerhetünk benne, kalandjai elvonatkoztatva átültethetők mindennapi élethelyzeteinkbe, emellett a filmbeli események sodrásában betekintést nyerünk a több mint ezeréves kínai harcművészet, a kungfu rejtelmeibe, illetve a hozzá kapcsolódó keleti filozófiába, melynek tanai életvezetési alapelvekként sem utolsók. Ráadásul mindezt átszövi a humor, ami a leghatékonyabb búfeledtető.

Pán Petrá-s konoksággal tehát olvasás mellett-helyett-előtt-után moziba, film-közelbe invitállak, kedves morózus, borúlátó, stresszes, túl elfoglalt Olvasóm, hogy kicsit felvidítsalak. Nekem bevált, győzködnélek, ha például mosóport szeretnék rád tukmálni, de mivel meséről, azaz a Meséről van szó, melyre a benned lakó Kicsi Én úgyis „ráharap”, ha elég közel engeded hozzá, úgy elégedj meg egy képzeletbeli, cinkos kacsintással, mellyel a mesekedvelők népes táborából köszöntelek, s nagyjából ennyit jelent: a Mese hozott, a Mese legyen veled!