Ami a szívemen…
Amikor valami bántja a szívem,
azt mindig először a szüleimnek mondom el. Legtöbbször az nyomja a szívemet,
hogy mi lehet odafent a tatámmal. Nekem nagyon hiányzik, és fáj, hogy nem
láthatom, csak fényképen. Amikor este felnyújtom a kezem, mindig érzem, hogy
itt van, és vigyáz rám. Anyának mindent elmondok, hogy mit érzek.
Vilmányi Hanna 5.a
 |
| Vilmányi Hanna (5.a) illusztrációja |
Simon Réka Zsuzsanna
Nagypapa nyulai
Nagypapa viseltes nagykabátja zsebében két láthatatlan nyúl
tanyázott. Az egyik pufók, a másik pisze orrú. Egyik Szervác, másik Bonifác.
Akkorák voltak, mint nagypapa tenyere. Komótosan elfértek a nagykabátzsebben.
Papa, karosszékében üldögélve, sokszor elbeszélgetett velük. Még akkor is látta
őket, amikor mi, gyerekek, semmit nem láttunk. Mindkét tenyerét feltartva, hol
az egyikhez, hol a másikhoz fordult. Ha befejezte a velük való társalgást,
kezét óvatosan a kabát zsebébe helyezte.
Alig vártuk,
hogy nagypapa elmenjen otthonról. Olyankor mindig kikutattuk a zsebét, ráztuk a
kabátot, de Szervácnak és Bonifácnak híre-porát sem találtuk. Amikor hazatért,
csak ennyit mondott:
– Már megint
kiugrasztottátok szegény párákat a zsebemből.
A nyulak
sokszor kilesték, mikor teszünk rossz fát a tűzre, és egyre gyakrabban
árulkodtak nagypapának. Ez így ment egy darabig, aztán cselt eszeltünk ki. Mi
lenne, ha őket is bevonnánk a csínytevéseinkbe, s akkor talán nem árulnának el
minket. Tudtuk, hogy mindenhová követnek, ha papa nincs otthon. Padláson,
istállóban, ágy alatt, farakások között, faágakon, a kukoricásban, mindenhol a
nyomunkban ugráltak. Csak úgy suhogott a fülük az ugrálásban.
Nagyapa egyik szombat délelőtt a vásárba indult. Szívünkre
kötötte, ne kotorásszunk a fogason lógó kabát zsebében, viselkedjünk rendesen,
mert a nyulak mindig mindenről beszámolnak. Alig vártuk, hogy becsukja maga
mögött az ajtót, aztán uzsgyi, meg sem álltunk a kabátig.
– Nyulak! –
suttogta Jankó izgatottan.
– Csak mi
vagyunk – mormogtam én.
– Lenne
kedvetek egy szénacsatához? – folytatta Jankó nekibátorodva.
– A kert
mögötti réten várunk titeket – kacsintottam Jankóra, jelezve, hogy most aztán
biztos nem lesz baj.
Kinyitottuk
az ajtót. A kabát mintha megmoccant volna a fogason. Jankó haladt elől, én
követtem. A magasba nyúló szénakazlakhoz siettünk. Vártuk a nyulakat.
Hallottam, ahogy suhogott a fülük a nyár végi csendben.
– Szerinted
eljöttek? – kérdezte Jankó.
– Igen –
válaszoltam.
– Kezdődhet
a csata, rajta nyulak! – tapsoltunk kiabálva.
Rúgtuk,
dobáltuk, téptük a kazlakat. Hemperegtünk a portól átjárt szénarengetegben.
Pillanatok alatt szőnyeget varázsoltunk a rétre.
– Ez az,
nyulak! Rajta, rajta! – biztattuk a láthatatlan nyulakat.
Amikor már
mind a három szénakazlat szétterítettük, elégedetten nyúltunk végig a földön.
Sikerült a turpisság, gondoltuk, nagypapának nem lesz merszük beárulni.
– Mekkora
csata volt, igaz, nyuszik? – kérdezte Jankó.
– Lehet,
hogy már vissza is bújtak a kabátzsebbe – nevettem.
Másnap
nagypapa a szokottnál korábban ébresztett:
– Mit
csináltatok a szomszéd bácsi kazlaival? – csóválta a fejét.
– A nyulak,
a nyulak, nagypapa, Szervác és Bonifác – bizonygattam rátartian.
– Még hogy a
nyulak! – dühöngött nagypapa, és szó nélkül kiment az ajtón.
Azt sem
tudtuk, hogy kapkodjuk magunkra a ruhát. Jóvá akartuk tenni, amit elkövettünk.
Szervác és Bonifác, két kotnyeles áruló! Beavattuk őket a csatába, és mégis
elárultak nagypapának. Hangtalanul, leszegett fejjel araszoltunk a hátsó
udvarig. Apa és nagypapa már javában dolgoztak. Melléjük álltunk, és
gereblyélni kezdtük a szétszórt szénát.
–
Szaporábban, szaporábban Szervác, Bonifác! Nektek is itt a helyetek! Ti is
csatáztatok, ugye? – szólt nevetve nagypapa, aztán szorosan magához ölelt.
Azóta
nagypapa egy csillagra költözött, s elvitte magával a két nyulat is. Néha,
amikor felnézek az égre, látom nagypapát, egy felhőhintaszékben ül, tenyerében
ott nevetgél a két kotnyeles nyúl is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése