Brimo Jasmin és Miklya Luzsányi Mónika: Yasmin

Ami a szíveden…

El szerettem volna menni Németországba, de akkorra már volt úti cél, egyenesen Horvátországba.

Közel kaptunk szállást a tengerparthoz. Házunk udvarán felfedeztem két kis teknőst, és amikor kijátszottam magam velük, fürdőruhába bújtunk, és lementünk a tengerhez. Óvatosan merészkedtem bele a sós vízbe, de Fanni velem ellentétben beleugrott a hullámokba. De akkorát csobbant, hogy a fejem búbjáig vizes lettem. Lassan én is felbátorodtam. Másnap már búvárkodtam is, nagyot nevettem, amikor az arcomnak úszott egy hal.

Nagyon jól éreztem magam a Horvátországban eltöltött egy hétben. Hazafelé azon gondolkodtam, hogy talán mégsem baj, hogy nem Németországba mentünk nyaralni. 

Brimo Jasmin 3.b

Brimo Jasmin (3.b) illusztrációja

Miklya Luzsányi Mónika

Yasmin

Yasmin a sivatagban élt, egy gyönyörű oázisban. Szeretett itt élni. Szerette a pálmafákat, amelyek nemcsak árnyékot adtak, hanem édes datolyával is megörvendeztették az egész családot. Szerette a forró nappalokat és a hideg éjszakákat. De leginkább azt szerette, ha egy-egy utazó az oázisuk felé tévedt. Ilyenkor az apja, ősi szokás szerint, behívta a sátrába a vándort, megvendégelte, és nem engedte el addig, amíg ki nem pihente az út fáradalmait. Az utazók pedig történetekkel köszönték meg a szíves vendéglátást. Messzi országokról, távoli városokról szóltak ezek a történetek. A kislány szívdobogva hallgatta minden szavukat. Mert az utazók csodálatos világokról meséltek. Olyan hatalmas városokról, ahol sok ezer vagy akár millió ember is él, ahol az utcákon autók százai járnak, és a házak az égig érnek. Yasmin sokat álmodott ezekről a nagyvárosokról, és bármit megadott volna érte, hogy csak egyszer eljusson egy ilyen csodálatos helyre.

Egy napon éppen az egyik pálmafa alatt játszott, amikor messze a sivatagban egy villanásra lett figyelmes. Mintha valamin megcsillant volna a nap.

„Talán megint utazók érkeznek hozzánk?” – gondolkodott magában, de hiába meresztgette a szemét, nem látott senkit közeledni. Ám a napsugár újra és újra megcsillant valamin a homokban.

Yasmin kapta magát, felnyergelte a tevéjét, és elhajtott odáig, ahol a villanást látta. Nem kellett sokáig keresgélnie: a homokban egy ezüst lámpást talált. Hazavitte, és ahogyan annak lennie kell, amikor megtisztogatta, a lámpásból egy szellem bújt elő. Jó, nem volt valami nagy szellem, meg egy kicsit harákolt és köpködött is:

– Allahra! Ezer év! Ezer évig bezárva egy lámpásba! – krákogott a szellem. – És miért? Egy aprócska szakmai hiba miatt. Mert kivel nem fordult még elő, hogy tevévé változtasson egy hercegkisasszonyt? – kérdezte dühödten Yasmint. A kislány válaszolni sem tudott, úgy meg volt ijedve.

– Na ugye! – szólt diadalittasan a szellem, mert úgy gondolta, a lány azért hallgat, mert egyetért vele. – És egyébként meg – hajolt Yasmin füléhez, mint aki titkot súg –, ahhoz a tömegszerencsétlenséghez végképp semmi közöm.

– Mi… Milyen szerencsétlenséghez? – kérdezte a lány fogvacogva.

– Ja! Hogy te nem hallottál róla? – vidult fel a szellem. – Persze, hát ezer év! – csapott a homlokára. – Ezer év alatt még azt is képesek elfelejteni az emberek, amikor több száz repülőszőnyeg összeütközik, mert valaki – mondom VALAKI, nem én – éppen a Repülőszőnyeg Világbajnokság gyorsasági futamán kavar egy tetszetős homokvihart. No, de ez már ezer éve elmúlt. Én meg végre szabad lettem, és azt teszek, amit akarok. Úgyhogy repülök is, csá, szia, jó, hogy láttalak!

A szellem pukkant egy hatalmasat, és eltűnt. Yasmin meg csodálkozva állt. De nem sokáig, mert ismét egy hatalmas pukkanás, és megint csak ott állt előtte a szellem.

– Az agyam! A rövid agyam! Nem tett neki jót ez az ezer év bezártság. De belegondoltál te valaha, milyen lehet bezárva lenni ezer évig egy szűk mécsesben? Brrrr… Az ellenségemnek sem kívánom. Nem csoda, ha megfeledkeztem az illemről. Abu vagyok – hajolt földig a szellem Yasmin előtt. – Hűséges szolgálód. Na jó, annyira nem hűséges, de három kívánságodat teljesítem azért, mert megmentettél.

Yasmin szeme felcsillant, és gondolkodás nélkül rávágta, ami a szíve legnagyobb vágya volt:

– El akarok jutni egy nagyvárosba!

Pedig, ha csak egy pillanatra gondolkodik, eszébe juthatott volna, hogy egy ilyen kétbalkezes szellemmel talán jobb nem szóba állni, kívánságot meg végképp nem kéne teljesíttetni vele. De mire észbe kapott, már ott is állt egy világváros forgalmas sugárútján.

– Hol vagyunk? – kiabálta ijedten Yasmin. Mert bizony a városban akkora volt a zaj, hogy a kislány azt hitte, megsüketül. Mindenütt autók és autók, ameddig a szem ellátott. És mind pöfögött meg dudált, az emberek átkozódtak, de nem haladtak egy centit sem előre.

– Hol vagyunk? – kérdezte a kislány ismét kétségbeesetten, mert úgy érezte, megfullad a kipufogók bűzében.

– Mit tudom én! – rántotta meg a vállát Abu. – Ebben a nagy rohanásban nem volt időm bekapcsolni a GPS-t. Nagyvárost kértél, itt van neked a nagyváros.

Yasmin reményvesztetten nézett körbe. A házak valóban az égig értek, ahogyan az utazók mondták, de eltakarták a napot, besötételték az eget.

– Nem bírok itt egy percet sem tovább maradni! – kiáltotta a szellemnek. – Vigyél el a magas hegyek közé! – adta ki a parancsot, mert az utazók csodálatos történeteket meséltek neki a hóval fedett, sziklás hegycsúcsokról.

Yasmin sohasem látott még havat, nem tudta, milyen a jég, a tél, és hegycsúcsokat sem látott még sohasem. Most azonban nem volt semmi öröme, amikor Abu elvitte a magas hegyek közé. A hegyek tényleg gyönyörűek voltak, fehér hó mindenütt, szikrázó gleccserek, élesen tiszta levegő. De a hó hideg volt, a levegő, a szél is. Olyan hideg, hogy Yasmin úgy érezte, még a lehelete is megfagy.

– Hol vagyunk? – kérdezte fogvacogva Abut.

– A Himalája legmagasabb csúcsán! – vágta rá a szellem büszkén, mert nagyon örült, hogy most nem felejtette el bekapcsolni a GPS-t. – Ennél magasabb hegy nincs is a Földön!

– Jó, jó – lehelte a szót Yasmin –, de megfagyok! Vigyél el inkább a tengerpartra! – adta ki a parancsot a szellemnek. Igazság szerint a tengerpartra nem nagyon vágyott Yasmin. Az utazók hatalmas tengeri viharokról, emeletmagas hullámokról beszéltek, amelyek egész hajókat képesek egy pillantás alatt elnyelni.

„Mindegy – gondolta Yasmin –, bármi jobb, mint a fagyhalál.”

Ám abban a pillanatban ismerős talajt érzett a talpa alatt.

„Ó, ez az ostoba szellem biztosan hazahozott” – futott át a lány agyán a gondolat. De amikor kinyitotta a szemét, nem az ismerős pálmafákat látta meg, hanem a végtelen, türkizkék vizet, ami valahol messze egybemosódott az éggel. A hullámok lágyan mosták a kislány lábát, kagylókat és apró rákokat sodortak elé, a víz pedig olyan kristálytiszta volt, hogy Yasmin még az apró, ezüstszínű halakat is észrevette, ahogy rajokban úsznak a hullámok között. Sohasem látta a tengert, mégis ismerős volt számára, régről, nagyon régről ismerős.

Szerette volna belevetni magát a vízbe, de az orrát valami csodálatos, mézédes illat csapta meg. Körbenézett, és nem messze egy szikrázó, fehér palotát pillantott meg. Onnan érkezett az édes illat, és Yasmin futott, szaladt, hogy mihamarabb elérjen a csodapalotához. Ám amint közelebb ért, rájött, hogy nem palota az, hanem csak egy bokor, telis-tele fehér virággal.

– De gyönyörű vagy! – szólt Yasmin a bokornak. – Vajon mi lehet a neved?

– Jázmin – válaszolta Abu. – Ennek az országnak ez a virág a jelképe. Még ünnepet is rendeznek neki minden évben, a lányok meg telehintik vele a hajukat – fújt egyet Abu, és Yasmin fekete haja is tele lett fehér világgal.

– Olyan vagy, mint egy igazi hercegnő − hallott meg egy kedves hangot a háta mögül a lány.

– Ugyan, dehogy… − pirult fülig Yasmin, mert egy fiú állt mögötte, és olyan szemekkel nézett rá, mintha csak a nap sugaraiból vette volna tekintete a ragyogását. – Nem vagyok én hercegnő – hárított Yasmin. – Csak egy lány a sivatagból, akit pont úgy hívnak, mint ez a virágot. És te ki vagy?

– Ali vagyok, szegény tűzifa-gyűjtögető – válaszolt a ragyogó tekintetű. – De azt hiszem, mindig is egy sivatagi hercegnőre vártam. Akinek Yasmin a neve.