Nem szeretem a spenótot

A méhecske miért nem szereti a spenótot?
(Ungi Gréta, a sándorfalvai Pallavicini Sándor Általános Iskola tanulója)

A kérdés választott engem, nem hagyott békén, mint a rámenős méhecske, dongott körül, zümmögött a fülembe, sehogy sem tudtam elhessegetni. Aztán, egye fene, beütöttem a gugliba: spenót, és úgy tizenkettediknek kiugrott a mondat: „Szeretem a spenótot, de utálom a parajt.” Akárcsak a válogatós méhecske, gondoltam, csak meg kell fordítani, és onnantól már indult is a dal: Utálom a spenótot, de szeretem a parajt.

(Miklya Zsolt)

A válogatós méhecske dala

Utálom a spenótot, de szeretem a parajt.

Utálom a parajt, de szeretem a karalábét.

Utálom a karalábét, de szeretem a sóskát.

Utálom a sóskát, de szeretem a brokkolit.

Utálom a brokkolit, de szeretem a tököt.

Utálom a tököt, de szeretem a káposztát.

Utálom a káposztát, de szeretem a répát.

Utálom a répát, de szeretem a karfiolt.

Utálom a karfiolt, de szeretem a krumplit.

Utálom a krumplit, de szeretem a spenótot,

ha van benne édes. Csak, ha van benne édes.

A méhecske miért nem szereti a spenótot?

A világ kezdetén Anya édes volt. Édes volt minden. A víz és a part. A szél és a felhő. A holdfény és a napsugár. Édes volt még a sötét is, csupa édes lakott benne. Édes a bagoly, a róka és a gyík, édes a gazella és az oroszlán, de még a sikló is, csupa édes. És persze édes az alma, a körte, a füge, minden gyümölcs a fán. Édes a fű, a paréj, a nagy útilapu és a bársonyos cickafark is csupa édes. Anya édesre készített mindent, a gyümölcspürét, a zöldségpürét, a felhőpürét és még a holdfénypürét is, amiben sok volt a sötét, de az is csupa édes. Jöttek is rá a darazsak, ha kint hagyta az asztalon. Jöttek és körülzümmögték a méhek. De nem volt elég. Nem volt elég nekik az édes. A darazsak és a méhek akkor még édestestvérek voltak, két testvérnép a zümmögők országából. De a püré vonzotta őket, és az asztal fölött meglepve érzékelték, milyen szoros a világ a püré körül. Nem fér oda minden darázs és méh, nemhogy egyszerre, hanem egyáltalán. Ki kell találni valamit. A méhek kifejlesztettek egy különleges érzékelőszervet, amivel a kert legeldugottabb részéből is azonnal észrevették: püré van. A darazsak kifejlesztettek egy különleges szúrószervet, amivel a világ legérzékenyebb méhecskéjét is halálra tudják sebezni a püréért. Egyszerre lettek készen. És nem tartott sokáig. Anya kint felejtett éjszakára egy tálka holdfénypürét. Reggelre tele volt az asztal alvó méhecskékkel. Nem ébredtek fel soha többé. Anya sírt, mindenki sírt, aki csak látta. Sósak voltak Anya könnyei, és csak folytak, patakzottak le az arcán. Kimosták szájából az édeset. Akkor vette észre. Ez az íz hiányzott eddig. Mert mit ér, ha minden édes, de pusztulás a vége. Mit ér bármi is, ha nincs benne só? A víz és a part, a szél és a felhő, a holdfény és a sötét, de még a napsugár is, só nélkül mit ér? Elkészítette az első sós pürét. Szép húsos parajleveleket szedett hozzá a kertből, legyen az első sós püré zöld, gondolta. És legyen a neve spenót. Legyen a spenót a legfinomabb sós püré. Azt elkerülik majd a méhek. Keresnek maguknak vizet és partot, szelet és felhőt, körtét és fügét, napsugarat és holdfényt ott, ahol a darazsak nem őrzik. Azóta a méhek különleges érzékelőikkel messziről megérzik, ha valami sós vagy édes, de kifejlesztettek hozzá egy olyan alkalmazást is, amivel kikerülik a darazsakat. Van elég hely a kertben, jut belőle minden zümmögő testvérnek. Akkor is, ha sós, akkor is, ha édes.