Csöndtündér

Szeretném, ha írnátok egy tündér házáról és életéről!
(Erdélyi Pataki Lárá, a szabadkai Jovan Jovanovic Zmaj Általános Iskola tanulója)

Tündérek márpedig léteznek. Már kislánykoromban is elvarázsolt a mesekönyvből előlibbenő versmondó lány, szívem mélyén én is valami hasonló szerettem volna lenni. És milyen sokan szeretnénk valami hasonló tündérszerűség lenni!... Madarak nyelvén beszélő, észrevétlen, láthatatlan segítő. Valami aprócska csoda, ami mindig fényt áraszt magából. Mert fényleni és csodát tenni jó. Az én mesém most épp a sötétségről és az éjszakáról szól, de hiszem, hogy (amint olyan sok mindennek a Földön) a csöndnek is van tündére. Köszönöm a hívó ötletet, köszönöm, hogy megírhattam ezt a mesét!
(Hétvári Andrea)

Időbirodalom szélein mindig különös dolgok történnek. A dolgok közepét általában ismerjük, a rét, az erdő, a ház, a dió belsejét. A dolgok széleire azonban ritkán szakítunk időt, vagyis ritkán gondolunk rájuk. Na, tessék, időt szakítani. Ugyan kinek jutna eszébe az időt leszakítani, mint egy pompás rózsát vagy egy érett barackot? Természetesen Éjfélnek, aki mindig azon szomorkodott, hogy éjjel, amikor minden valamirevaló teremtmény az igazak álmát alussza vagy jóízűen hortyog a meleg dunna alatt, egyetlen virág sem nyílik, ő pedig nem gyönyörködhet bennük kedvére. A virágok ugyanis napfényt isznak, a legnagyobb sötétségben pedig – bármilyen furcsán is hangzik – ők is jóízűen hortyognak és pityipűznek. Ugye, nem gondoltad volna?
Éjfél egyébként Időbirodalom csöndtündére volt. Neki kellett éjszaka vigyázni a hangokra, rendbe szedni a rakoncátlankodókat, hogy meg ne zavarják a jóízűen hortyogók nyugalmát. Unalmasan teltek Éjfél napjai, akarom mondani éjszakái. Míg testvérei, Hajnal és Nappal jobbnál jobb, izgalmasabbnál izgalmasabb dolgokkal töltötték az időt, vagy éppen az igazak álmát aludták, addig neki mindig a csönd és a sötétség birodalma maradt, és a végtelen magány. Nappalra pedig a házimunka. Amikor sötétedés után éjkék kötényét magára öltötte, legfeljebb a húgával, Estével találkozhatott, de ő is nagyokat ásított már. Pizsamába bújt, fonott haját bontogatta, fésülgette, és lefekvéshez készülődött. Ezért aztán Éjfél rendre egyedül maradt. Szerencsére a hangok sem zavarták. Mindet gondosan betakargatta. A titiket, a tákat, az ábécéshangokat, a madárfüttyöt és az ugribugri szinkópát. Illatos, frissen mosott ágyneműben szundíthattak valamennyien Éjfélnek köszönhetően, aki minden nap tisztára mosta őket a Hold udvarában. Hogy, hogy nem, egyik éjszaka, amikor a békésen szunyókáló hangokat vigyázta és figyelte, szokatlanul fáradtnak érezte magát. Hintaszékében el-elbóbiskolt, félálomban mintha testvérei kacagását hallotta volna, ahogy vidáman hajtják magukat az öreg akácfa hintáján. A Hold megcsiklandozta az álmos csöndtündér arcát, és Éjfél egy szempillantás alatt az igazak álmát aludta. Álmában együtt ugrándozott, futkározott, labdázott és dalolt testvéreivel úgy, mint még soha. Mosolyogva ébredt. Soha, de soha nem álmodott még ilyen szépet, ugyanis vagy háromszáz éve egyáltalán nem aludt.

– Csodaszép álmot láttam! – nyújtózkodott Éjfél, amikor hirtelen rádöbbent, hogy már réges- régen talpon kellene lennie. Azaz elaludnia sem lett volna szabad. – Ágyneműt húzni, mosni, vasalni! – sorolta magában, és kócos haját rendezgetve gyorsan teavizet forralt. Épp azon gondolkodott, hogy a csipkebogyó vagy a citromfű tea illene jobban ehhez a csodálatos reggelhez, amikor Hajnal kopogtatott az ablakán.

– Éjfél, mi történt az éjjel?

– Azt hiszem, elaludtam... – suttogta maga elé a kócos csöndtündér, papucsának orrával pedig a földet piszkálgatta.

– Muzsikával teli a rét, zenében fürdik az erdő! Hegedűszóval köszöntenek a fák, fuvolaszóval a virágok, hárfázik a szél! – kiáltotta Hajnal, és kézen fogta nővérét. Repültek, mint a gondolat. Éjfél pedig nem győzött csodálkozni.

A Hold udvarából egy szempillantás alatt a Földön termettek. A hangözön már félúton kivirágzott. A titik, a ták, az ábécéshangok, a madárfütty és a szinkópák soha nem látott táncba fogtak. Simogattak, fodrozódtak, pilléztek, pilinckáztak, tündököltek a hangok, akár a legfényesebb napsugár, akár a legcsodálatosabb pillangó. Muzsika-szőnyegükkel beborították az egész Földet. Fűszálról fűszálra, levélről levélre kúszott a finom, mennyei, habzsolni való hangkeringő. Az embernek kedve lett volna beleharapni, mint egy jókora tejszínhabos süteménybe. – Mégiscsak jó volt, hogy végre pihentem, és szépet álmodtam… – tűnődött magában Éjfél, és elhatározta, hogy soha többet nem fog virrasztani.