Grafika: Bódi Kati
Gyöngy a királykisasszony, kedvenc rózsáját öntözte éppen
egy nyári reggelen, gondtalanul dúdolgatva a palota kertjében, amikor váratlanul
nyugtalan beszélgetés hangjai ütötték meg a fülét. Letette a rózsakertet
szegélyező alacsony kőkerítésre ezüstkannáját, és óvatosan körbepillantott,
hogy jár-e arra valaki. Amikor meggyőződött arról, hogy nincs a kertben rajta
kívül más, lerúgta színes üveggyöngyökkel kivarrt cipellőjét, marokra fogta
csipkés szoknyáját, az alját felhajtotta, és belegyömöszölte az övébe. Így, lábait
szabaddá téve, ügyesen fölkapaszkodott a kerítésre. A kőkerítés kovácsoltvas
ívekben folytatódott, föllépett hát az egyik ágat formázó ívre, így már elég
magasan volt ahhoz, hogy átnézhessen a kert másik oldala felé, a kapuhoz, ahonnan
a beszélgetés hangjait hallotta. Jól sejtette: nővére, Ékkő pörölt valakivel a
kapuban, királykisasszonyhoz egyáltalán nem méltó hangerővel.
– Megmondtam már, hogy nincs szükségünk ilyesmire- mondta haragosan a kapuban ácsorgó öregembernek. – Egyáltalán nem érdekel minket ilyesmi, akkor sem érdekelne, ha maga a király küldte volna, de az meg ugye nem valószínű, mert akkor nem a kapun kívülről volna a küldönc, ugyebár.
Gyöngynek nem tetszett a hang, ahogy a nővére az öregemberrel beszélt, de azt elismerte magában, hogy a mondatai kerekek, sőt, valamiképpen még viccesek is voltak. Az öregember is elmosolyodott az érvelésen, aztán halkan válaszolt még valamit a kaput szemmel láthatóan már zárni akaró, türelmetlenül topogó lánynak. Az egy pillanatra elhallgatott, de aztán újult hangerővel folytatta.
Nem, egyáltalán nem zavarja, mondta élesen, hogy ez csak egy alkirályság, és hogy a Legfőbb Királytól jött a csomag, mert őt ilyen akkor sem érdekli. Megvannak a maguk növénynemesítő kertészei, megvannak a maguk különleges virágai, semmi szükségük ezekre a ki tudja milyen csodamagokra, hadarta. Nagyon köszönjük, de mondja meg, legyen szíves, a Főkirályi Fenségnek, hogy hagyja őket békén, ne küldözgessen többé senkivel semmit. Ez a Királyság ugyan kicsi, de különleges és erős, és nem szorul rá könyöradományokra. Az öregember szomorúan megcsóválta a fejét, halkan elköszönt, sarkon fordult, és elballagott az úton, amelyen érkezett.
Gyöngy összehúzta a szemöldökét, és megcsóválta a fejét. Egy ajándék azért még nem könyöradomány, gondolta, és ő igenis kíváncsi lenne azokra a csodamagokra, amit a Főkirály személyesen nekik küldött. Legközelebb majd jobban odafigyel, fogadkozott, ha szokatlan időben csenget valaki, hogy ő mehessen majd ajtót nyitni, ha esetleg újra jönne az öregember. Mert a nővére beszédéből nyilvánvaló lett számára, hogy az nem először ját itt az ajándékcsomaggal.
Teltek múltak a hetek, hónapok, Gyöngy egészen elfeledkezett az csodamagokról és az öregemberről is, amikor egy aranyló őszi délelőttön újra megszólalt a kapu csengője. Tudta, hogy sem levélhordó, sem hírvivő nem jár a palota felé ilyenkor, azok koraesti vendégek, a gyümölcsös, a tejes, a pék a kiflikkel pedig reggeli látogatójuk, így izgatottan, reménykedve lesett ki szobája ablakán, hogy ki lehet a látogató. Nagyot dobbant a szíve, mert látta, hogy valóban a különös öregember áll az ajtóban, a kezében egy, a korábbihoz hasonló, de talán még szebb csomaggal. Az, hogy az öregember görbe úton járna, hogy az ajándéka nem kincset rejtene, eszébe sem jutott, a szavai olyan szelídek, a nézése olyan bizalmat keltő volt. A ruhája pedig most is a Legfőbb Király birodalmi egyenruhája volt, ilyet pedig, tudta, nem viselhet akárki.
Leugrott az ablakból, leszaladt a kertbe vezető csigalépcsőn, föltépte a faajtót, de hiába választotta ezt, a hátsó udvarba vezető kis lépcsőt a palota központi termében lévő nagy, kényelmes lépcsősor helyett, a kapuban már ott állt a másik nővére, Tiara.
Nem örült annak, hogy Tiara megelőzte, de megkönnyebbülten hallgatta, hogy Ékkőnél sokkal szívélyesebben beszélget a küldöttel.
Köszöni szépen, mondta neki kedvesen, a palota összes lakója nevében köszöni ezt a figyelmességet, és üzeni az ajándékozónak, hogy igen hálás, és ígéri, meg fogják próbálni elültetni majd valahol a kertben.
Az öregember feleletét nem hallotta, de nyilvánvalóan arról beszélhetett még, milyen különleges magok ezek, mert Tiara bólogatott, és azt válaszolta, rendben, akkor majd a szökőkutat szegélyező főágyásban fogják elültetni, mondja meg a Legfőbb Királynak, hogy megbecsülik az ajándékát.
Újabb hetek teltek el, Gyöngy ezalatt az idő alatt többször is megkérdezte a nővérét, ne segítsen-e elültetni neki a magokat, de a válasz mindig az volt, hogy köszöni, de ezt az ajándékot ő kapta, kíváncsi is rá nagyon, és majd ő egyedül elülteti, nincs szüksége segítségre. Amikor újra felajánlotta, hogy segít neki, egyszer azt mondta, majd ha eleget zongorázott; máskor azt, ha megtanulta az összes leckéjét; vagy éppen azt, hogy akkor foglakozik majd azokkal a vacak magokkal, ha kicsit kevésbé fáradt. Mert ugye nem gondolja Gyöngy, hogy az ajándékkal való törődés előrébbvaló lenne, mint az, hogy megtegye a kötelességét, vagy, hogy megfelelően kipihenje magát.
Gyöngy nem kérdezte hát őt többet erről, és csak időnként gondolt kíváncsian arra, hogy Tiara vajon hova ültette végül is a magokat. De hiába figyelte következő tavasszal, hogy merre bukkannak ki a szökőkút mellett futó virágágyásban általa nem ismert, új hajtások a földből, csak a szokásos virágok indultak növekedésnek.
Amikor aztán összeszedte a bátorságát, és megkérdezte a nővérét, mit tud az ajándékba kapott csodamagokról, Tiara azt válaszolta kurtán, nem ért rá ilyen jelentéktelen butasággal foglalkozni, hát elszáradtak, végül kidobta az egészet. Neki ugyanis sokkal fontosabb teendői voltak, hisz ő is tudja pontosan, mit jelent királykisasszonynak lenni, még ha egy apró királyságban is.
– Megmondtam már, hogy nincs szükségünk ilyesmire- mondta haragosan a kapuban ácsorgó öregembernek. – Egyáltalán nem érdekel minket ilyesmi, akkor sem érdekelne, ha maga a király küldte volna, de az meg ugye nem valószínű, mert akkor nem a kapun kívülről volna a küldönc, ugyebár.
Gyöngynek nem tetszett a hang, ahogy a nővére az öregemberrel beszélt, de azt elismerte magában, hogy a mondatai kerekek, sőt, valamiképpen még viccesek is voltak. Az öregember is elmosolyodott az érvelésen, aztán halkan válaszolt még valamit a kaput szemmel láthatóan már zárni akaró, türelmetlenül topogó lánynak. Az egy pillanatra elhallgatott, de aztán újult hangerővel folytatta.
Nem, egyáltalán nem zavarja, mondta élesen, hogy ez csak egy alkirályság, és hogy a Legfőbb Királytól jött a csomag, mert őt ilyen akkor sem érdekli. Megvannak a maguk növénynemesítő kertészei, megvannak a maguk különleges virágai, semmi szükségük ezekre a ki tudja milyen csodamagokra, hadarta. Nagyon köszönjük, de mondja meg, legyen szíves, a Főkirályi Fenségnek, hogy hagyja őket békén, ne küldözgessen többé senkivel semmit. Ez a Királyság ugyan kicsi, de különleges és erős, és nem szorul rá könyöradományokra. Az öregember szomorúan megcsóválta a fejét, halkan elköszönt, sarkon fordult, és elballagott az úton, amelyen érkezett.
Gyöngy összehúzta a szemöldökét, és megcsóválta a fejét. Egy ajándék azért még nem könyöradomány, gondolta, és ő igenis kíváncsi lenne azokra a csodamagokra, amit a Főkirály személyesen nekik küldött. Legközelebb majd jobban odafigyel, fogadkozott, ha szokatlan időben csenget valaki, hogy ő mehessen majd ajtót nyitni, ha esetleg újra jönne az öregember. Mert a nővére beszédéből nyilvánvaló lett számára, hogy az nem először ját itt az ajándékcsomaggal.
Teltek múltak a hetek, hónapok, Gyöngy egészen elfeledkezett az csodamagokról és az öregemberről is, amikor egy aranyló őszi délelőttön újra megszólalt a kapu csengője. Tudta, hogy sem levélhordó, sem hírvivő nem jár a palota felé ilyenkor, azok koraesti vendégek, a gyümölcsös, a tejes, a pék a kiflikkel pedig reggeli látogatójuk, így izgatottan, reménykedve lesett ki szobája ablakán, hogy ki lehet a látogató. Nagyot dobbant a szíve, mert látta, hogy valóban a különös öregember áll az ajtóban, a kezében egy, a korábbihoz hasonló, de talán még szebb csomaggal. Az, hogy az öregember görbe úton járna, hogy az ajándéka nem kincset rejtene, eszébe sem jutott, a szavai olyan szelídek, a nézése olyan bizalmat keltő volt. A ruhája pedig most is a Legfőbb Király birodalmi egyenruhája volt, ilyet pedig, tudta, nem viselhet akárki.
Leugrott az ablakból, leszaladt a kertbe vezető csigalépcsőn, föltépte a faajtót, de hiába választotta ezt, a hátsó udvarba vezető kis lépcsőt a palota központi termében lévő nagy, kényelmes lépcsősor helyett, a kapuban már ott állt a másik nővére, Tiara.
Nem örült annak, hogy Tiara megelőzte, de megkönnyebbülten hallgatta, hogy Ékkőnél sokkal szívélyesebben beszélget a küldöttel.
Köszöni szépen, mondta neki kedvesen, a palota összes lakója nevében köszöni ezt a figyelmességet, és üzeni az ajándékozónak, hogy igen hálás, és ígéri, meg fogják próbálni elültetni majd valahol a kertben.
Az öregember feleletét nem hallotta, de nyilvánvalóan arról beszélhetett még, milyen különleges magok ezek, mert Tiara bólogatott, és azt válaszolta, rendben, akkor majd a szökőkutat szegélyező főágyásban fogják elültetni, mondja meg a Legfőbb Királynak, hogy megbecsülik az ajándékát.
Újabb hetek teltek el, Gyöngy ezalatt az idő alatt többször is megkérdezte a nővérét, ne segítsen-e elültetni neki a magokat, de a válasz mindig az volt, hogy köszöni, de ezt az ajándékot ő kapta, kíváncsi is rá nagyon, és majd ő egyedül elülteti, nincs szüksége segítségre. Amikor újra felajánlotta, hogy segít neki, egyszer azt mondta, majd ha eleget zongorázott; máskor azt, ha megtanulta az összes leckéjét; vagy éppen azt, hogy akkor foglakozik majd azokkal a vacak magokkal, ha kicsit kevésbé fáradt. Mert ugye nem gondolja Gyöngy, hogy az ajándékkal való törődés előrébbvaló lenne, mint az, hogy megtegye a kötelességét, vagy, hogy megfelelően kipihenje magát.
Gyöngy nem kérdezte hát őt többet erről, és csak időnként gondolt kíváncsian arra, hogy Tiara vajon hova ültette végül is a magokat. De hiába figyelte következő tavasszal, hogy merre bukkannak ki a szökőkút mellett futó virágágyásban általa nem ismert, új hajtások a földből, csak a szokásos virágok indultak növekedésnek.
Amikor aztán összeszedte a bátorságát, és megkérdezte a nővérét, mit tud az ajándékba kapott csodamagokról, Tiara azt válaszolta kurtán, nem ért rá ilyen jelentéktelen butasággal foglalkozni, hát elszáradtak, végül kidobta az egészet. Neki ugyanis sokkal fontosabb teendői voltak, hisz ő is tudja pontosan, mit jelent királykisasszonynak lenni, még ha egy apró királyságban is.
**************
Évekkel később, egy koranyári délutánon Gyöngy a kertjében állt megint, kezében régi kedves ezüstkannájával. Gondosan megöntözte a rózsatöveket, mint mindig, ezüst kertészollójával figyelmesen megtisztította a töveket is az elszáradt rózsafejektől, és csak aztán lépett oda a kertje leghátsó sarkában álló kerek lombú fácskához.
Szeretettel nézegette, megsimította egy-egy levelét, az arcát pedig odahajtotta az egyik lelógó ághoz. Nagyon szerette a kis fát, mert az valóban különleges volt, éppen úgy, ahogy az öregember évekkel azelőtt elmondta neki. Amikor egyszer végre ő nyithatott ajtót neki, hogy átvegye a Legfőbb Király ajándékcsomagját, hosszan elbeszélgetett az öreggel. Kikérdezte pontosan, mikor, mennyit kell majd öntöznie a magokat, mikor ültetheti ki a kertbe, és hogyan kell majd vágnia az ágait, ha növekedésnek indult.
A fácska különös voltát nem sokan vették észre rajta kívül, pedig annak minden egyes levele más színárnyalatú és formájú volt. Az ágak tövében pedig, a tavasz érkezésével gyöngyforma rügyek is bontakoztak, és ő minden nap boldogan figyelte, ahogy pompás gyümölcsökké formálódnak. Reggelente ezért ment oda a fához, és egészen belepirult az örömbe, amikor először vett észre, hogy a gyümölcsök formája éppen olyan sokféle, mint ahogy a levelek is különbözőek egymástól.
Attól kezdve minden reggel az első dolga volt odamenni a fához, és megcsodálni az aznapra nőtt gyümölcsöt, ezen a reggelen azonban nem merte leszakítani. Ott állt hát a fácska mellett, és azon töprengett, mitévő legyen.
– Szedd le bátran, kedves Gyöngy királylány – szólalt meg mögötte egyszerre egy hang váratlanul. Hátrafordult, ki zavarja őt ilyenkor, bejelentés nélkül ki mer belépni a palotakertbe.
Már éppen nyitotta a száját, hogy helyreigazítsa a vakmerőt, amikor meglátta: a csodamagot ajándékozó öregember áll előtte. A mosolya, mint mindig, most is bátorító volt, és olyan mély örömmel, olyan szeretettel nézett rá, hogy Gyöngy azonnal elfelejtette a szemrehányást, ami a nyelve hegyén volt, kedvesen üdvözölte, és megköszönte neki az évekkel azelőtti csodálatos ajándékát.
Elmesélte neki az örömét, amikor észrevette, hogy minden nap másféle gyümölcsöt szedhet le róla, és a csodálkozását, amikor rájött, hogy a gyümölcsök maguktól kettéválnak, és a belsejükben egy-egy arany táblácska van más-más véséssel. Egyszer a reményről, máskor a szeretetről, megint máskor a türelemről olvashatott benne okos gondolatokat, mesélte lelkesen, így nemcsak táplálta őt, de minden nap tanult is valamit a kis fától.
A gondja csak az, tette hozzá összeráncolt szemöldökkel, az ajkát is elcsücsörítve, hogy ma reggelre kelve egy arany almát talált az ágak között, és nem tudja, vajon ezt, a szokatlan gyümölcsöt is leszakíthatja-e.
Az öregember bátorítóan bólintott, hiszen éppen ezért jöttem, mondta a csodálkozó lánynak. Éreztem, hogy nem mered megtenni, ezért eljöttem hozzád, hogy bátorítsalak, mondta egyszerűen. Gyöngy ránézett, majd a fára, végül odalépett hozzá, és leszakította az aranyalmát.
Csengeni-bongani kezdett erre a fa, az ágai megrázkódtak, és
egyszerre szél kezdett fújni belőle. A szél leveleket sodort magával, beborította
őt is, az öregembert is. Amikor végre elült a fuvallat, és a csengő hangok is
elhalkultak, sehol nem látta az öregembert, de ott állt előtte egy fiatal
férfi, a fején aranykorona, a vállán égszínkék palást. A mosolya bátorító volt,
és olyan mély örömmel, olyan szeretettel nézett rá, hogy Gyöngy, bár megrémült
mindattól, ami történt, mégsem szaladt el, ahogy eleinte szeretett volna.
Mondtam, hogy különleges fa, mosolygott felé a fiatal király,
és a kezét nyújtotta felé.
- A Legfőbb Király fia vagyok, mondta - , te vagy az első, aki elfogadtad a királyság ajándékát. Ezért, amint betelik a huszonegyedik születésnapod, tiéd apám királyságának fele. A másik felét nekem adja majd örökségül, ha eljön a búcsú napja.
A fa ágain, amint látod, folytatta, még egyszer annyi gyümölcsrügy van, mint ahányat magad már leszedtél. Ha szeretnéd – én nagyon szeretném, mondta, reménykedő mosollyal – , akkor majd együtt fedezhetjük fel, hogy mit tanít a csodafa ezután. És ha a közös felfedezőút végén mindketten úgy gondoljuk - ,…akkor egy nap teljessé lehet majd az ország.
Gyöngy mosolygott, és belenézett barátja régtől ismerős tekintetébe. Aztán kinyújtotta felé a kezét, és odaadta neki a nemrég leszakított aranyalmát. A király a tenyerébe vette, hagyta, hogy az aranygyümölcs szétnyíljon benne, és látható legyen a közepében rejlő vésett lapocska. Kíváncsian felé hajoltak mindketten, és olvasni kezdték.
– Zengő érc, vagy pengő cimbalom – olvasta Gyöngy királylány, aztán megütközve pillantott fel a királyra. Miféle tanács ez, nem értem, kérdezte csodálkozó tekintettel.
A király kivette a kezéből, és megfordította a lapocskát – Nézd csak, azt hiszem, itt kezdődik – mondta mosolyogva.
*******************
Egy év múlva királyi menyegzőre zúgtak a harangok, a palotát díszbe öltöztették, a palota felé vezető utakon özönlöttek a meghívottak. A kert fáin, bokrain pedig színarany, vésett lapocskák táncoltak a délutáni napfényben.
- A Legfőbb Király fia vagyok, mondta - , te vagy az első, aki elfogadtad a királyság ajándékát. Ezért, amint betelik a huszonegyedik születésnapod, tiéd apám királyságának fele. A másik felét nekem adja majd örökségül, ha eljön a búcsú napja.
A fa ágain, amint látod, folytatta, még egyszer annyi gyümölcsrügy van, mint ahányat magad már leszedtél. Ha szeretnéd – én nagyon szeretném, mondta, reménykedő mosollyal – , akkor majd együtt fedezhetjük fel, hogy mit tanít a csodafa ezután. És ha a közös felfedezőút végén mindketten úgy gondoljuk - ,…akkor egy nap teljessé lehet majd az ország.
Gyöngy mosolygott, és belenézett barátja régtől ismerős tekintetébe. Aztán kinyújtotta felé a kezét, és odaadta neki a nemrég leszakított aranyalmát. A király a tenyerébe vette, hagyta, hogy az aranygyümölcs szétnyíljon benne, és látható legyen a közepében rejlő vésett lapocska. Kíváncsian felé hajoltak mindketten, és olvasni kezdték.
– Zengő érc, vagy pengő cimbalom – olvasta Gyöngy királylány, aztán megütközve pillantott fel a királyra. Miféle tanács ez, nem értem, kérdezte csodálkozó tekintettel.
A király kivette a kezéből, és megfordította a lapocskát – Nézd csak, azt hiszem, itt kezdődik – mondta mosolyogva.
*******************
Egy év múlva királyi menyegzőre zúgtak a harangok, a palotát díszbe öltöztették, a palota felé vezető utakon özönlöttek a meghívottak. A kert fáin, bokrain pedig színarany, vésett lapocskák táncoltak a délutáni napfényben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése