Németh Eszter: Eszter könyve

Grafika: Kelemen-Czakó Rita

Vasti királynő nem ment. Eszébe sem jutott, hogy a napok óta mulatozó férfiak közé betegye a lábát. Hiába hívta a király, ismerte már jól Ahasvérust és belefáradt a király hangulataiba, döntésképtelenségébe és befolyásolhatóságába.

– Úgyis idejön egy-két nap múlva -vont vállat a háremben, ám ezúttal elszámította magát.

Hámán, a felkapaszkodott új tanácsadó pontosan felmérte, hogy egyetlen riválisa a hatalom megszerzésében és a király bábként való felhasználásában a királyné. Hámán nem a borba, hanem mellé, a király fülébe csepegtette a mérget:

– Királyom, királyom, ha az én asszonyom volna, kételkednék benne, amikor nem járul elém, hogy vajh, bírom-e még. Ha az első asszonya országunknak nem hajlik urához, hová leszünk?

– Ugyan, Hámán, nézd meg ezeket a fetrengőket. Asszonyom nem pazarolja szépségének láttatását... Holnap meglátogatom... – mosolyodott el Ahasvérus, aki nagyon is szerette a királynét. – Vagy inkább most azonnal!

Azzal feltápászkodott és bizonytalan léptekkel az ajtó irányába indult. A hosszú napokig tartó ünneplés után vágyni kezdett Vasti királyné hűs keze, csendes lakosztálya után. Hámán azonban nem engedte.

– Idd ki még ezt a bort királyom, mesélj, hogy tetszett a legújabb hölgye háremednek?

Hámán kérdése elterelte Ahasvérus figyelmét a királynéról, és a saját unokahúgára terelte, aki pár hete, Hámán ajándékaként érkezett a palotába. Vasti királynő nem szerette a lányt, pontosan látta, miképp próbálja ujja köré csavarni a királyt. Miután megtudta, hogy Hámán unokahúga, nemes jelleme berzenkedésével ugyan, de úgy döntött, mint királyné és a hárem első hölgye, nem fogadja be a lányt. Így a királyt Hámán kérdése meglehetősen kényelmetlenül érintette, kicsit talán haragudott is a királynéra a lány miatt. Ezt használta ki Hámán.

Mire megvirradt annyit duruzsolt Ahasvérus fülébe, segítségül hívva a többi tanácsost, hogy a királynak nem volt más választása, mint aláírni a már jó előre elkészített papírt és kimondani az elbocsátalak szót háromszor, tanúk előtt. Vasti királyné csak annyit üzent vissza, hogy a hárem vezetéséről, mint rangidős nem mondd le. Aztán rövid úton kipenderítette a tolvajlással (jogosan) megvádolt unokahúgot.

Másnapra Ahasvérus kijózanodott és indult volna Vastihoz bocsánatot kérni, Hámán kezében azonban már ott volt a bor.

– Új királyné kell! – duruzsolta.

– Hozassunk szüzeket! – mondta valaki a tanácsosok közül.

– Segítünk méltót találni közülük – röhögött fel egy másik.

Két nap múlva ott sorjáztak hát a megfelelő korú lányok a palota udvarán. Az előszűrés (testi hiba, betegségek) után végül alig tizenöt fiatal lány léphetett be a trónterembe. Vasti királyné a faliszőnyeg mögül nézte őket. Szép lányok voltak, mindegyik tudott valami különlegeset, Vasti figyelmét azonban csak egy lány ragadta meg, Mardokeus unokahúga, Eszter. A többi lány mindent megpróbált, hogy a király figyelmét magára vonja. Eszter csak állt a csoport szélén, közömbös arccal, egyenes tartással. Mivel fizikai valójában kénytelen volt jelen lenni, hát legalább lélekben eltávolította magát.

„Különös lány”–  gondolta a királyné és az előre megbeszélt módon jelezte a királynak a döntését.

Ahasvérus felállt a trónjáról, és kézen fogta Esztert.

– Mától te vagy a királyné.

– Uram királyom – emelte fel a tekintetét a lány. Ahasvérus megszédült az egyenes tekintetétől. – Nem vagyok méltó.

– Te vagy a királyné – mondta újra Ahasvérus. – A döntésem végleges és megfellebezhetetlen.

– Értem – hajtotta le a fejét a lány, a király pedig úgy érezte, beesteledett.

Vasti odaintette hát Esztert és a hárembe vezette, ahol békés, boldog napok köszöntöttek rá. Mind a királyt, mind Vastit elbűvölte a különös teremtmény, elképesztő keveréke az alázatos, gyors tanulásra és megértésre való hajlamnak és a büszkeségnek. Ahasvérus mindent elkövetett, hogy a kedvében járjon, mosolyra bírja, de maga Vasti is tanítani kezdte, amikor rájött, hogy a lány nem él vissza a kapott hatalommal és a király figyelmével.

Egyvalaki volt elégedetlen a helyzettel. Hámán. Már azt is nehezen viselte el, hogy Vasti a palotában maradt, mi több a királyra való jótékony befolyása nem szűnt meg, saját unokahúga is  a nyakán maradt végül és még az új királynéhoz sem tudott közel férkőzni. Így is elérte azonban, hogy Ahasvérus feljebb emelje a ranglétrán, olyannyira, hogy a kitüntetése napján, mindenkinek térdet, fejet kellett hajtania előtte.

Egy ember maradt csupán állva. Mardokeus. A király felháborodva a tiszteletlenségen, maga lépett oda. Mardokeus bátran a királyra nézett. Ahasvérus megszédült az egyenes tekintetétől:

– Csak Jahve előtt hajtok fejet és térdet, királyom. Csak Isten előtt.

– Milyen isten ez a te Jahvéd, hogy ilyet kíván?

– Az egy és örök Isten.

– Miféle ember vagy te?

– Zsidó, királyom.

Hámán figyelmét nem kerülte el a jelenet. Rögtön megsejtette, amit a többiek nem. Csupán egyetlen ember van a palotában még ezzel a tartással és tekintettel. Eltekintve persze Vastitól, de ez a (tulajdonképpeni királynő) jellemében és nem az egyébként gondosan dokumentált származásában rejlett. Eszter azonban zsidó! Hámánnak egy pillanat alatt kész volt a terve.

– Uram, miféle isten lehet az, aki az uralkodónak nem hagy tiszteletet? Uram, miféle isten az, aki gőgjében elvárja, hogy a hívei meghaljanak és ne éljenek érte?

– Meghaljanak? – nézett döbbenten a király.

– Uram, bocsáss meg – hajtotta le a fejét Hámán, hogy elrejtse lángoló tekintetét. – Ez felségárulás. És ha egy ilyen, mind ilyen, aki e vallás híve.

– Igaz. Felségárulás – bólintott a király. – A sértést te fedezted fel, tégy törvényeink és belátásod szerint.

Ahasvérus Hámánnak nyújtotta a pecsétgyűrűjét. Aztán sarkon fordult és elsietett. Vasti függönyét lebbentette fel, de ott találta Esztert is. Így aztán mégis megjelent királynéja oldalán az ünnepi vacsorán. Hámán nézte a büszke tartású, titokzatos pillantású nőt. Úgy hitte, legyőzte. Eszter azonban egyszer csak ráemelte a tekintetét. Rezzenetlenül nézett Hámán szemébe. Hámán szíve egy pillanatra összeszorult. Aztán dacosan visszanézett.

„Meghalsz” – mondta a tekintete.

Másnap kihirdették, hogy egy kiválasztott napon az egész Perzsa Birodalomban ki kell irtani a zsidókat. A napot sorsvetés (púr) útján határozták meg. A sors a tizenkettedik hónap, azaz Adár hónap (február–március) tizenharmadik napjára esett. A rendeletet törvényként hirdették ki minden tartomány lakossága előtt. Hámán pedig bitófát ácsoltatott a palota udvarán. Mardokeusnak.

Eszter készült hát a halálra. A király egyre dühösebb lett a visszautasításaitól. A hárem jajszóval lett tele, Ahasvérus tombolt, Eszter lehunyt szemmel tűrt.

Végül Vastinak elege lett. A király elé állt:

– Takarodj a háremből és vissza ne gyere ide, amíg nem üzenek érted!

Amikor Ahasvérus keze az arca felé lendült, Eszter volt, aki elkapta.

– Nem ütheted meg! – nézett végre a királyra. – Most menj! Este meglátogatlak.

És valóban, Eszter megjelent a királynál, amikor a hold megkezdte égi útját. Kezében a krónikák egy példányát tartotta. Ahasvérus lábához kuporodott és lágy hangon olvasni kezdett. Egy tiszta tekintetű férfiról szólt a krónika, akit megpróbáltak a király meggyilkolásába belevonni, ő azonban az unokahugán keresztül leleplezte az összeesküvőket, így mentve meg a király életét. Tettéért semmiféle jutalomban nem részesült.

– Melyik király volt ily igazságtalan és hálátlan – nézett Eszterre Ahasvérus, aki tovább olvasott.

– Ugyanezen uralkodó, szolgája, Hámán útján elrendelte, hogy a tizenkettedik hónap tizenharmadik napján a zsidó vallás követőit kivégezzék. Így ítélte halálra élete megmentőjét és a királynét.

– A királynét? – Ahasvérus a döbbenettől szólni sem tudott.

– Zsidó vagyok, királyom. Ahogy a nagybátyám Mardokeus is. A szolgád, Hámán a halálunkat akarja. Utánunk majd Vasti következik. Aztán a fiad. Végül te. – azzal Eszter a király lába elé helyzete a krónikát és távozott.
Ahasvérus azonnal hívatta Vastit.

 Másnap pedig Hámánt.

– Mondd, Hámán, hűséges szolgám, mit érdemel az, aki leleplez egy a király élete elleni összeesküvést, de nem követel ellenszolgáltatást, sőt csendben végzi tovább a dolgát?

Hámán azt hitte, róla van szó. Így felelt:

– A legmagasabb elismerést, lovat és ünnepi kíséretet színed elé.

– Úgy legyen – szólt a király. – Mondd csak Hámán, mit érdemel, aki megtagadja a főhajtást, elismerést a király életének megmentőjétől, mi több az életére és népére tör?

– Halált – válaszolta Hámán és a bitófán lógó Mardokeusra gondolt.

– Úgy legyen – szólt a király. – Vezessétek hát elém Mardokeust a zsidót teljes pompával. Hámánt pedig kössétek fel az udvaron álló bitófára. Haladék nélkül, azonnal.

Mardokeust tehát a király elé vezették, aki csak annyit kért Ahasvérustól, hadd fordítsa el népéről a csapást. A királyt meglepte ez a szerénység, átadta hát Mardokeusnak a gyűrűjét, aki úgy rendelkezett, a Hámán által kijelölt napon a zsidók leszáolhatnak ellenségeikkel. Következmény nélkül. Néhány nappal később a király magához hívatta Esztert.

– És te mit kérsz, királyném? – kérdezte gyengéden.

– A pecsétgyűrűdet, uram. És a megtiszteltetést, hogy Vastival őrizzük és csak a mi kezünk által legyenek érvényesek a rendeletek.

– Királyném, adok birtokot, aranyat, ékszet. Nem kívánnád inkább a felelősség helyett?

– Megosztom azt Vastival, uram. A te dicsőségedre.

– Legyen hát!

 Adár hónap tizennegyedik és tizenötödik napját Mardokeus rendelkezése alapján minden évben meg kell ünnepelni, ez a purim ünnepe és a győzelem emlékét őrzi.