Kiss Lehel: A fák királyválasztása

Grafika: Kőszeghy Csilla

– Mi van itt, kérem?! Kupaktanács? – ágaskodott a tüskebokor, és váltig morgolódott magában, hogy megzavarták délutáni sziesztáját. Nézett jobbra is, balra is, és csak törzseket látott maga körül: göcsörtös, sima, vaskos és vékonyka fatörzseket mindenfelé. Fölötte úgy csaptak össze az ágak, mint valami zöld tenger tarajos hullámai, és eltakarták előle a Napot. Ez zavarta a leginkább, habár bosszantotta az is, hogy a recsegésből és ropogásból, a zúgássá terebélyesedő susogásokból semmit sem értett. Ezért csak ezt hajtogatta folyton:

– Mi van itt kérem?! Kupaktanács?

Afféle volt csakugyan – szebben mondva: királyválasztó közgyűlés, melyen minden valamirevaló fa képviseltette magát, illetve törzsgyökeres nemzetségét. Addig-addig zajlott a zöld moraj, míg a tekintetek az olajfára nem szegeződtek. Fájt is neki rendesen. Igaz, hogy karcsú volt, mint egy dalia, és nem volt rajta egyetlen dohos udú sem; igaz, hogy rettentően illett volna rá a korona, és jól nézett volna ki a természet palotájának magasztos trónszékén – ebben egyetértettek mind – de az olajfa nem akart király lenni a fák fölött.

– Tán fűrészporral van kibélelve a fejetek! Pfúj! – kiáltott sértődötten – Olajamban istenek fürdőznek, és meghajolnak előttem az emberek fiai! Méghogy én hajlongjak értetek! Pfúj!

Még köpött is volna egyet, ha nem sajnálja.

– Igaz! Igaz! – röstelkedtek a fák, mert nem mertek, meg hát nem is volt természetük megsértődni. Egyre erősödő morajlással kezdtek tovább vitázni azon, kit válasszanak meg királynak. Hamarosan mindenki egyetértett abban, hogy a fügefa, bár kisebb az olajfánál, szép is, tehetséges is, erős és fiatalos, éppen királynak való. Meg is rázta magát királyi módon, csak úgy csilingeltek rajta a pompás gyümölcsök!

– Tán fafejűnek néztek engem?! Van énnékem édességem, van énnékem drágaságom – rázta meg magát újra – Emberek dalolnak rólam, s megbecsülnek, körülrajongnak. Méghogy én hallgassam a sok nyavalygásotokat, ha megszuvasodtok, és én hajlongjak értetek! Talán majd, ha elfogy az édességem, elfogy a dágaságom... Sok fapofa!

Hátat is fordított volna a királyválasztó közgyűlésnek, ha tudott volna, de inkább bekapcsolódott az újból kezdődő, roppant nagy tanácskozásba. Susogás, morajlás, zöld tenger, mint eddig: Ki legyen? Hogy legyen? Mint legyen, hogy jó legyen?

– A szőlő! – csillapodtak le mindannyian, s mintha a lombok közt átszűrődő napsugár is éppen odapillogatott volna – A szőlő! Igaz, hogy kisebb, mint a fügefa, de nemes és jól ápolt, éppen királynak való. Mindannyian bólogattak.

A szőlő már éppen kezdte volna, hogy az ő mustja meg az istenek, meg hogy az emberek hálás fiai, de leintették. Amint mondtam, nem voltak ők sértődős fajták, de nem volt kedvük újra... És ekkor vették észre a kis tüskebokrot, aki még mindig azon morfondírozott, hogy „mi van itt, kérem, kupaktanács?!”

– Légy hát te a királyunk! – mondták mind a fák (a göcsörtös, sima, vaskos és vékonyka törzsűek) recsegve-ropogva, és csodálkoztak, hogy nem látták meg hamarabb. Ha szája lett volna a tüskebokornak, bizonyára fülig ért volna, ha lett volna füle is. De mivelhogy nem volt, katonásan – inkább királyosan – ráripakodott a körötte tolongó, népes gyülekezetre:

– Húzd ki magad, mert ha nem, én húzlak ki!

Olyan csend lett hirtelen, hogy egy ráncosodó levélben nem mert tovább sápadni a legvénebb klorofil.

– Gyertek csak, és húzódjatok meg az árnyákomban mind! Mind! Mert ha nem, tűz csap ki belőlem, és megemészti még a Libánon cédrusait is! Világos?!

A fák összenéztek, hogy „ez a beszéd!”, aztán fergeteges tapsolásba kezdtek:

– Éljen a király!