Gombos Péter: Az utolsó vacsora

Grafika: Vajda Melinda

A fiú idegesen sietett be. Kicsit hunyorgott, szeme lassan szokta meg a kintinél sötétebb teret. Aztán közelebb lépett az elgondolkozva álló alakhoz.

– Mester, már mindent előkészítettünk. Kezdhetjük a vacsorát?

A megszólított mintha nem is hallotta volna a kérdést. Magába mélyedve állt, a színesedő falat bámulva.

­­– Mester, a vacsora… – a fiú finoman hozzáért köntöséhez. – Nem kezdenénk el nélküled…

– Hát persze – egy pillanatra elkapta a szemét a falról, de éppen csak rámosolygott a fiatalemberre, s megint az előbbi arckifejezését vette föl.

A fiú már azt hitte, nem is érzékeli, hogy még mindig ott van, amikor váratlanul megszólította.

– Júdáson gondolkodom, tudod.

A fiú láthatólag semmit sem értett ebből.

– Mármint azon, hogy jó helyen lesz-e ott a vacsoránál. Biztosan sokan ültetnék az asztal végére…

Megint csönd.

– Mester, fontos ez? Mármint a helye.

A válasz egy barátságos hátba veregetés volt.

– Igazad van. Hát persze. Nem ezen múlik.

Lassan elindultak kifelé, de egy pillanatra megint megállt. A fiú a helyzethez képest türelmesen kérdezett.

– Maradnál még? Egyedül lennél ma este? Mester, napok óta nagy a nyüzsgés körülötted, megértem, ha ma inkább egyedül…

– Nem, dehogy. Így kell ennek lennie. Majd szólok, ha akadályoztok bármiben.

Mindketten mosolyogtak, aztán megint megálltak.

– Tudod, Péter is sokszor eszembe jut – megint visszafordult. – Nem tűnik igazi vezetőnek. Mintha csak egy lenne a többiek között.

– Gondolod, hogy az baj? Mester, szerintem nem az a fontos, hogy a sorsdöntő pillanatok előtt milyen valaki. Annál lényegesebb, hogy a döntéskor milyen, hogy akkor mit csinál – elhallgatott, de csak rövid időre. – Valójában lehet, hogy csak az számít.

– Lehet, hogy ezt a feladatot rád kellett volna bízni? – megint mosoly, s megint barátságos paskolás.

– Mester! De hát ki vagyok én?...

– Hiszen most mondtad. Az majd csak a fontos pillanatban fog kiderülni.

Csendesebben folytatta:

– Persze, nyilván nem adhatom át ezt a terhet. Nemcsak neked, másnak se.

– Teher???

A fiú is megállt, s ugyanazt a pózt vette fel, mint beszélgetőtársa.

Fertályórája álltak már mindketten magukba mélyedve, amikor siető lábak csoszogása hallatszott, majd egy fej jelent meg az ajtónyílásban.

– Mester! Vinci mester! Már csak rád várunk, gyertek, kérlek.

A festő és tanítványa még egy pillantást vetett a készülő képre, szinte egyszerre sóhajtottak, aztán elindultak. Mire a Santa Maria delle Grazie harangja megszólalt, már asztalnál ültek.