Dávid Ádám: Angyali ajándék

Grafika: Miklya Emese Sára

Élt egyszer valahol a közelben egy hangszerkészítő, úgy hívták, hogy Attila. Mindenki csodájára járt varázslatos hangú hegedűinek, gordonkáinak és ki tudja még, miféle hangszerek kerültek ki a keze alól.

Egy napon kislánya született. Attila szabad idejében egy pöttömnyi hegedűt fabrikált a műhelyben talált maradék fából. Vonót is készített hozzá, akkorkát, mint egy kettőbe tört hurkapálcika. Karácsony napjára készült el az icurka-picurka hangszer, de arra már nem maradt ideje, hogy húrokat is illesszen a hegedűbe.

– Úgyis játékhangszernek készült, az én kis angyalkám biztosan örömét leli majd benne, nem igaz? – kérdezte feleségét, aki mosolyogva bólintott. A karácsonyi vacsorát főzték éppen, s örömteli várakozással telt meg a szívük.

Miközben házikójuk kéményén vidáman szállt föl a füst, egy dundi angyalka arra tévedt. Olyan hívogatónak találta Attiláék otthonát, hogy – zsuppsz! – beröppent az egyik ablakon.

– Hmmm, micsoda illatok! – sóhajtotta, és körbenézett, hátha akad valami harapnivaló. Meg kell hagyni, torkos egy angyal volt, a nyalánkságoknak pedig végképp nem tudott ellenállni.

Éppen a karácsonyfa ágaira szállt le nagy óvatosan, s mikor meglátta a csillogó szaloncukrokat, gondolkodás nélkül bekapott jónéhányat. Olyan mohó étvággyal látott neki a lakmározásnak, hogy bizony meg-megráncigálta a fa ágait, aki fájdalmában könnyezni kezdett. Egy mézsárga könnycsepp, amelyet az emberek gyantának hívnak, éppen az angyalka hajára pottyant.

– Ezt aztán jól megcsináltam – mérgelődött, majd mikor észrevette, hogy összekuszálta a fa ágait, elszégyellte magát. – Ejnye, hogyan is tehetném jóvá?

Megsimogatta a fa ágait, mire egyből felfénylettek a fenyő tűlevelei. Aztán a megdézsmált szaloncukrok papírkáit takarosan kitömködte szárnytollaival, de még mindig nem volt elégedett.

Tekintete a fa lábánál pihenő hegedűre tévedt, s meglepetésében felröppent.

– Nahát, milyen gyönyörű! De hol lehetnek a húrjai?

Gondterhelten megvakarta a feje búbját, és egyszeriben felcsillant a szeme. Összeszorított foggal kitépkedte gyantába ragadt aranyhajszálait, kezébe vette, és gyengéden felhúrozta az aprócska hangszert. Majd megragadta a vonót, és néhányszor végighúzta rajta a gyantát, hogy a lehető legszebben szóljon.

Abban a pillanatban belépett a szobába a kis család, az angyalnak már csak arra maradt ideje, hogy a sarokba suhanjon.

Attila gyermekének arca egészen kipirult a látványtól. Miközben szülei áhítattal énekeltek, négykézláb odakúszott a karácsonyfához, és kezébe vette ajándékát. Hozzáérintette a vonót hegedűjének aranyhúrjaihoz, és a pöttömnyi játékhangszer csilingelő hangon megszólalt.

Édesanyja összecsapta a kezét ámulatában. Attila sem akart hinni a szemének. Az angyalka viszont elégedetten lebegett a sarokban, szemei örömében szikrákat hánytak, mint két csillagszóró. Aztán a homlokára csapott.

„Te jóságos ég! Mi lesz a többi gyerekkel?”

Hangtalanul kiszállt az ablakon. Attila felpillantott gyermeke mellől, és egy imbolygó árnyat látott elsuhanni a derengő hóban. Valakinek nagyon húzta a hasát az a sok szaloncukor.

Megjelent a Nini néni és a többiek című antológiában