A zöld fülű macska

Szeretném, ha írnátok a zöld fülű macskáról!
(Szakáll Hargita, a szabadkai Jovan Jovanovic Zmaj Általános Iskola tanulója)

Mindig is szerettem volna egy orosz kék macskát, de azt mondtam, hogy vagy gyereket nevelek, vagy macskát. Mert van belőlük öt. Mármint gyerekből. Így sokáig nem volt macskánk. Aztán most nyáron, amikor a legkisebb is elment egyetemre, és felköltözött Budapestre, búcsúzásként hazaállított egy orosz kék kölyökmacskával, akit Ivánnak neveztünk el. Ezek után írhattam másról, mint Ivánról, a zöldfülűről?
(Miklya Luzsányi Mónika)

– Nekem aztán viselkedjetek rendesen! – ripakodott rá Boriszkára és Szerjózsára az édesapjuk, amikor végre elindultak otthonról. Boriszka nagyon várta már ezt az estét, hiszen egy babacica születése  még az egyszerű házimacskáknál is nagy dolog, nem hogy az ő családjukban. No, de pont ezzel volt a baj. A családdal. Mert Boriszkáék papája folytatta:

– Nehogy szégyent hozzatok nekem a családra!

Boriszka a bátyjára villantotta a szemét. Annak a bajsza se rezdült, de az öccse tudta, hogy majd kipukkad a magába fojtott nevetéstől. Mert a Puporov család meg az ő nagy neve! Hogy oda ne rohanjak! Ezt hallják, amióta az eszüket tudják: „Egy Puporov nem viselkedhet így, egy Puporov nem viselkedhet úgy… Aki nagyhercegi családba születik, annak tudnia kell…” No, persze! A nagyhercegi család! Ami ugyan volt valamikor, réges-régen Oroszországban. De már vagy száz éve, hogy elűzték onnan, nemcsak a nagyhercegeket, hanem a kicsiket is. A lázongó nép elől a valamikori szép-szép-széppapa, Alexander Alexandrovics Puporov csak úgy tudott megmenekülni, hogy csíkos inget húzott magára, a fejébe csapott egy matrózsapkát, és felszökött egy hajóra, minden főhercegi méltóságát feledve, üres zsebbel. Egy fia rézpetákot sem tudott megmenteni a nagyhercegi kincsből. Örült, ha az életét menthette.

De mondjuk az volt a szerencséje, hogy valóban szép volt a széppapa. Gyönyörű ezüstkék bundájáért odáig voltak a hölgyek, smaragdzöld szemének egy pillantásával bárkit levett a lábáról. Úgyhogy szép-szép-széppapa, hamarosan tenyészmacska lett, és a Puporovok széles nemzetségének adott életet az öreg Kontinensen. A Puporovok tehát – szépségüket kihasználva – igencsak jól éltek. Már amelyik jó házba került. Ám a legjobb házakban sem voltak képesek a szolgák (akik tévesen a „gazda” nevet bitorolták) a megfelelő ellátást biztosítani, mert akárhogy is igyekeztek, mindez igencsak elmaradt a főhercegi életmódtól. Méltatlankodásukat a macskák minden lehető alkalommal ki is fejezték. Mert micsoda dolog már, hogy holmi csirkenyakat meg lazacbőrt adnak egy Puporovnak? Sőt! Boriszka olyat is hallott suttogni a családban, hogy a másod-unokatestvérük, Másenka valamiféle száraz tápszerrel kénytelen megelégedni.

Valójában azonban a család igencsak messze volt már a főhercegségtől meg a nemességtől. Nem csak az Oroszországban maradt birtokok miatt, hanem mert már a szép-szép-széppapát is hajtotta a kalandvágy. Mert jó is, kényelmes is egy tenyészkandúr sorsa, de valljuk be… Halálosan unalmas. Úgyhogy Alexander széppapa kettős életet élt. Nappal mint házikedvenc heverészett a kandalló előtt vagy az ablakpárkányon, de ahogy leszállt a szürkület, elkezdődött a másik élete: elindult titkos útjára az éjszakába. Alexander széppapa a legügyesebb, legravaszabb és persze a legkegyetlenebb árnyvadászok közé tartozott, és mint ilyen, igen gyorsan az árnyvadász titkosrend főmestere lett. Nem csoda hát, hogyha árnyvadász lett a fia, az unokája, a dédunokája és igen sokan a Puporovok közül, egészen Boriszkáig és Szerjózsáig. A Puporovok a legnagyobb árnyvadászoknak számítottak a Kontinensen, éppen ezért hatalmas tiszteletnek örvendtek. Alexander széppapa ezüstből öntött szobra díszítette a rendház fogadótermét, a fél falat betakarta az olajfestmény, amin Ludmilla néni és Viktor bácsi legyőzi a Révedőt, aki rettegésben tartotta a fél macskavilágot. A Révedő persze feltámadt, de arról nem Ludmilla néniék tehettek.

Persze azért nem mindenki lett árnyvadász a családból, de a gonosz lelkek űzésének képessége ugyanúgy benne volt a vérvonalban, mint a főhercegség. Így hát, ha egy új Puporov született, az egész család izgatottan várta a pillanatot, amikor a szülei bemutatták a családnak. Mert egy árnyvadászon látni lehet, hogy árnyvadász. Még ha ki se nyílt a szeme, olyan kicsi, akkor is. Boriszkán is látta mindenki, hogy sokra viszi majd a rendben, Verán, az unokatestvérükön is. Szerjózsában nem volt még biztos a család, de hát ki tudja, mire futja ki magát a kis kandúr.

– Szerinted? – kérdezte Szerjózsa a testvérét. – Iván, ez az új uncsitesó… Ő is árnyvadász lesz?

Boriszka megrántotta a vállát.

– Majd kiderül.

Hát bizony hamar kiderült. Mert a legkisebb Puporovnak, Ivánnak zöld volt a füle.

Az egész család megrettenve nézte a zöld fülű babacicát.

– Ez nem is oroszkék – fintorította el az orrát az egyik nagynéni –, ez valami korcs…

– Dehogy korcs! – fújt egy nagyot az öreg Iván. – Az én egyszülött fiam, hogy lenne korcs? Igazi oroszkék!

– Csak egy kicsit zöld a füle – szólt csendesen a felesége.

– Zöld? Még ha csak zöld lenne!

– De ez nemcsak zöld, hanem foszforeszkál is!

– Éjszaka világít!

– Minden lesz így ez macska, csak árnyvadász nem – fújogtak a kényes rokonok, és faképnél hagyták Ivánt meg a szüleit. Csak Másenka maradt ott, ő szívesen játszott a kis Ivánnal akkor is, ha zöld a füle.

Hazafelé menet Szerjózsa egyfolytában csak Ivánon röhögött.

– Zöld fülű… Hahaha! Hogy lehetne már egy árnyvadász zöld fülű? – bökte oldalba a testvérét. De Boriszka nem válaszolt. Ő nagyon is el tudta képzelni, hogy az árnyvadászság nem a zöld füleken múlik. Még akkor sem, ha világítanak éjszaka.