Bódi Kati grafikája
Vili legszívesebben
felszívódott volna. Láthatatlan akart lenni, hogy a többiek békén hagyják. De hiába
húzta meg magát a leghátsó padban, mindig akadt valaki az osztályban, aki belekötött,
cikizte, durván beszólt neki. Ilyenkor elöntötte a düh, és gyakran verekedésbe
keveredett. A tanárokkal sem volt jobb a helyzete, idegesítette őket, hogy nem
bírt az órán nyugodtan megülni. Ezért folyton rászóltak. Mit csináljon, ha csak
akkor elviselhetőbb a fájdalom a lábában, ha izeg-mozog, mozgatja a lábát. Erről
nem mert beszélni senkinek. Félt, hogy akkor visszakerül a kórházba. Vili mára
már elhitte magáról, hogy ő rossz gyerek, aki nem figyel az órán, verekedik, és bosszantja a tanítókat. Nem volt
rossz tanuló, de mindig akadt, akinek gondja volt vele. A legnagyobb baja saját
magával volt. Haragudott magára, a helyzetére, s amikor bántották, a düh kitört
belőle, mint egy vulkán.
Vili azóta, hogy
megsérült mindkét lába, nem tudott már focizni a bajnokcsapatban. Mankókkal
járt. Osztálytársai azzal szórakoztak, hogy elvették tőle, vagy eldugták előle
a mankót, és jót röhögtek azon, hogy Vili kétségbeesetten próbálta
visszaszerezni tőlük. Lúzer, lúzer! – kiabálta Alex.
Egy nap történt valami,
ami miatt egy kis időre elfeledkeztek Viliről. Óriási hír hozta lázba az egész nagymúltú sportiskolát. Kiderült, új
igazgatót kapnak, aki valami nemzetközi hírű, válogatott focista volt. Ő lesz a
suli focicsapatának edzője is! Mindenki erről beszélt a suliban. Különösen a
sportosztályokban voltak izgatottak a gyerekek. Az első edzés után a fiúk
egymást túlkiabálva mesélték élményeiket. Vili fájó szívvel hallgatta a
beszámolót arról, milyen király az új edző, mennyire tök jó fej, és micsoda
trükköket tud... Nem csak a gyerekek, a tanárok is igyekeztek kedvében járni a
jóképű tanár úrnak. Az ebédlőben a gyerekek tülekedtek a tanári asztal körüli
helyekért, hogy a közelében lehessenek.
Az új igazgató ismerkedett az osztályokkal, tanárokkal.
Viliék osztályába is beült egy órára. A gyerekek földre szállt angyalként ültek
a padokban, és lesték minden mozdulatát. Az igazgató átfutotta a névsort, majd
meglepett arccal meredt a naplóra.
Kis idő múlva körbenézett
a tanulókon, és megkérdezte: - Melyikőtök Miskei Vilmos?
– Ééén vagyok, Igazgató Úr... - sápadt el Vili, és
a padra támaszkodva felállt.
Az igazgató hosszasan nézte, majd így szólt:
– Nagyszünetben gyere be hozzám
az irodámba.
Az osztálytársak döbbenten fordultak Vili felé. A tanár figyelmét nem
kerülték el a gúnyos mosolyok, összenézések Alexéktől, a menők bandájától. Vili
lesütött szemmel ült le. A szíve majd kiugrott a helyéből, úgy dobogott. Biztos
az igazgató fülébe jutottak a verekedései.
Mikor vége lett az órának, némelyek sajnálkozó megjegyzést tettek Vilire.
„Most megkapja a magáét!” Vili is így érezte. Mások biztosak voltak abban, hogy
kiteszik a sportosztályból, hiszen mi keresnivalója lenne köztük, amikor már
nem tud focizni.
Vili nem akarta otthagyni
ezt az osztályt, és új gyerekek közé kerülni. Itt legalább volt két barátja,
Beni és Petya. Különben is, máshol sem lenne jobb a helyzete!
Csendesen kopogott. Nehéz
szívvel nyomta le az igazgatói szoba kilincsét.
– Gyere be - szólt egy barátságos hang. – Menyhárt
Lázár vagyok - nyújtotta kezét az igazgató. Téged hogy szólíthatlak? - kérdezte,
miközben egy széket tett alá.
– Vili - nyögte ki a fiú.
– Nos, Vili, volt nekem egy közeli
barátom, a legjobb kapus, akit valaha ismertem. Miskei Tibornak hívták. Ismerted te ezt az
embert?
-
Igen. Ő volt
az apukám...
Lázár tanár úr nagyot
sóhajtott.
– Sajnálom, Vili – mondta átkarolva a
fiú vállát. - Nehéz időket élhettél át. Tudom, hogy nagyon hiányzik neked a
papád. Nagyszerű ember volt! Nekem is
hiányzik... A lábad abban a balesetben
sérült meg?
– Igen - felelte könnybe lábadt
szemmel Vili. - Azóta nem focizom...
– Értem. Én sem focizom, amióta
megműtöttek. Azelőtt évekig egy külföldi klubban játszottam, amíg súlyosan le
nem sérültem. Ezért is nem emlékszel rám, no meg egy kicsit a külsőm is megváltozott…
- és mosolyogva végigsimította szakállát. Vilinek most már derengett az ismerős
hang, és az a huncut barna tekintet.
– Vili! Apádnak megígértem, hogy ha
vele bármi történne az életben, gondom lesz rád. De a temetés után nem
találtalak benneteket. Anyukáddal eltüntetek!
– A nagyihoz költöztünk. Nála laktunk,
amíg annyira rendbejött a lábam, hogy járni tudjak suliba. Anya sokáig senkivel nem akart
találkozni. A telefont se vette fel.
– Így már értem. Vili, lenne kedved
kijárni velem az edzésekre? Segíthetnél nekem! Van számodra egy kis feladatom.
– Igen? - ragyogott fel Vili szeme. Hosszú idő óta először érezte, hogy valami jó
történik vele.
Másnap az ebédlőben a szokásos déli
tolongás, tülekedés, sorban állás. Petya segített Vili tálcáját vinni. Már
megszokta, hogy két tálcával egyensúlyoz az asztalok között.
– Vili! - hasított át a zajos termen
az igazgató öblös hangja. Vili megállt, és a tanári asztal felé fordult. A
zsivaj hirtelen elcsendesült, és minden szem az igazgatóra tapadt.
– Gyere, szeretném, ha az asztalomnál
ebédelnél!
Vili eltátotta a száját, Petya pedig majdnem
leejtette a két tálcát.
– Nem csak most! Mindig! - kiáltotta
nyomatékosan az igazgató, hogy mindenki hallja. - Na jó, a barátod is jöhet - mosolyodott
el a két elképedt fiú láttán.
– Tudjátok, - folytatta az igazgató kihasználva a
figyelmet - Vili papája a legjobb barátom volt. Ő volt a legnagyszerűbb kapus,
akit valaha ismertem. Vili olyan számomra, mint egy családtag!
Alex feje elvörösödött. Elöntötte
a pulykaméreg. Kérdőn nézett haverjaira. Ők a vállukat vonogatták... Semmit nem
tudtak róla. Mindhárman újak ebben a suliban.
A baleset óta az ofő kérésére pedig nem beszélt az osztály Vili
családjáról.
Másnap délután Vili két barátjával hittanórára ment.
Beni és Petya hívták el
Vilit hittanra. Vili szeretett ide járni, itt nem piszkálták. Dia nénit is
kedvelte. Élvezte, hogy az órák szituációs játékkal kezdődnek, majd Dia néni magyaráz
a Bibliából, aztán meg beszélgetnek róla.
... „ - Miután a harcban meghalt
Saul király, és fia Jonathán, Dávid lett az új király Izráelben. Dávid
király nem feledkezett meg legjobb barátjáról Jonathánról. Felkutatta, ki
maradt életben a családjából, hogy jót tegyen vele. Jonathánnak élt egy fia, úgy hívták Mefibóset, aki mozgássérült
volt mind a két lábára. Dávid király, a palotába hozatta Mefibósetet. Tudjátok,
az antik világban, ha új király került a trónra, gyakran az előző uralkodó családját
elpusztította, hogy ne maradjon trónkövetelő. „ Magyarázta Dia néni.
Vili letette a kütyüt a
kezéből, amivel a pad alatt játszott, és növekvő érdeklődéssel hallgatta a
tanárnő elbeszélését.
„Nos, Mefibóset megérkezett a trónteremben. Reszketve borult
le a király előtt.. Annyira félt, hogy Dávid királynak meg kellett nyugtatni. -
Ne félj! Szólította meg. Az apukádért Jonathánért vissza adom neked az összes
birtokot, ami a családotoké volt. Te pedig ezentúl az asztalomnál fogsz étkezni, mint egy
királyfi...”
Vilinek az lett az érzése, hogy ez a történet
róla szól!
– Petya! - súgta izgatottan.
– Pszt! - intette le barátja.
– Petya!
– Mi van már?
– Benne vagyok a Bibliában!
Petya elvigyorodott.
– Hát ez tényleg te vagy, öregem!
Mefibóset történetének teljes
leírását megtalálod a bibliában, II. Sámuel könyvének 9. részében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése