Cs. Szabó Sándor A bánya

Ugye nehéz elképzelni, hogy a reformátorok is voltak gyerekek? Pedig voltak! Cs. Szabó Sanyi Luther Márton egyik gyermekkori emlékét meséli el nekünk.

Damó István grafikája

Cs. Szabó Sándor

A bánya

Az ifjú Martin Luther

 Emlékek Mansfeldből

Apa a bányában dolgozott és Martin büszke volt Apára, de a bányától félt. Anya sokszor mondta, hogy a bánya nagyon gonosz hely és nagyon veszélyes. Mikor Martin reggelente imádkozott, mindig kérte Istent, hogy hozza haza Apát épségben a föld alól. Isten pedig mindig hazahozta, de Apa sokszor nagyon fáradt volt, amikor hazaért. Martin hamar megtanulta, hogy nem csak a gyerekek viselkednek rosszul, amikor fáradtak, hanem a felnőttek is. Mikor apa hazajött a bányából, mindenkinek csendben kellett maradnia és megvárni, Apának milyen kedve van. De mostanában Apának szinte mindig jó kedve volt, többször ajándékokat is hozott Martinnak és a testvéreinek. Volt, hogy tréfásan megkergette őket a ház körül, azt kiáltozva, hogy ő egy nagyra nőtt kobold a régi bányából.

Egyik este leültették Martint a tűzhely mellé, Apa és Anya leültek vele szemben és nagyon komolynak tűntek. Martin nem szerette, mikor a szülei ilyen komolynak tűntek, mert mindig akkor voltak ilyenek, amikor Martin valami rosszat tett és jött a büntetés. Most azonban nem emlékezett semmi rosszra, mit tett volna és Apa sem érkezett haza rosszkedvűen a bányából, hogy ok nélkül megbüntesse.

- Martin! - mondta Apa komolyan. - Te már nagyfiú vagy és meg kell beszélnünk néhány dolgot.

Martin örült annak, hogy nagyfiúnak nevezték. Itthon ő volt a legnagyobb, habár Jacob öccse már majdnem utolérte növésben és Bärbel húga hangosabban tudott ordítani. Az utcában azonban sokkal nagyobb fiúk laktak, akik erősebbek és gyorsabbak voltak nála és gyakran ki is nevették.

- Már olyan nagy vagy - folytatta Apa -, hogy sok munkát el tudsz végezni, nem csak azt, amit itthon édesanyád ad. De én nem akarom, hogy a két kezeddel dolgozz, mint ahogy nekem kellett a te korodban. Úgy akarom, hogy iskolába járj és ott mindent megtanulj.

Akkoriban nem kellett minden gyereknek iskolába járnia, csak a fiúknak, és a fiúk közül is csak azoknak, akiket a szüleik iskolába akartak járatni. A város iskolája fent volt a dombon, a házakon túl, szinte az erdő szélén. Martin ismerte a helyet. Tudta, hogy tele van nála jóval nagyobb fiúval és a tanító egy ismeretlen nyelven beszél és pálcával elveri azt, aki nem érti, mit mond.

Apa észrevette, hogy Martin mire gondol. Martin sokszor úgy érezte, hogy Apa hallja a gondolatait.

- Akkor is iskolába fogsz járni, ha nincs hozzá kedved - közölte Apa szigorúan. - Mikor én akkora voltam, mint te, nekem nem volt választásom. Heine nagyapád kivitt magával a földre és reggeltől estig dolgoztam. Sokszor sírtam a fáradtságtól, de nem kivételeztek velem. De én azt akarom, hogy az én legnagyobb fiam iskolába járjon.

Apa elhallgatott és szigorúan nézte a fiát. Martin erősnek és nagyfiúnak akart látszani, de bármennyire is próbálta visszatartani a könnyeit, egy csepp kibuggyant a szeme sarkából és végiggördült az arcán. Apa Anyára nézett. Anya sóhajtott egyet.

- Félek az iskolától - mondta végül Martin halkan. Úgy érezte, hogy ki kell mondania, de közben félt attól, hogy Apa meghallja. Apa persze meghallotta. Összeráncolta a homlokát.

- Miért? - kérdezte.

- Mert ott nálam sokkal nagyobb fiúk vannak és a tanítót senki sem érti. Nem is németül beszél.

- Azért mész oda, hogy megtanulj latinul beszélni - mondta neki Apa. Martin azt hitte, hogy ki fog kapni, amiért ellenkezett, de Apa nem tűnt olyan mérgesnek.

- Martin! - mondta végül. - Nekünk nincsenek földjeink, mint Heine nagyapádnak. Az iskola helyett csak a bányába tudsz lemenni dolgozni, ott nagyon is örülnek a gyerekeknek, mert jobban elférnek a föld alatti alagutakban. Holnap leviszlek a régi bányába és megmutatom, mitől kell jobban félned.

Martin már bánta, hogy azt mondta, fél az iskolától.

Anya kora reggel felébresztette Martint és kivitte mosakodni. A ház mellett állt egy régi teknő, benne hideg esővíz. Martin idejében az emberek nagyon ritkán fürödtek, de a bányászoknak mindig tisztán kellett munkába menniük. Ha valaki koszosan érkezett a bányába, a munkavezető elzavarta és még a pénzét sem fizette ki. Mivel Martin is a föld alá indult, neki is le kellett mosakodnia. Hiába tiltakozott és könyörgött, Anya megfogta és alaposan lesikálta a hideg esővízben. Utána mehetett reggelizni, Apa már az asztalnál várta. Mivel Martinék szegények voltak, sokszor nem volt otthon elég ennivalójuk és reggeli után is éhesek maradtak. Ma azonban Apa egy jó nagy darab kenyeret rakott Martin elé.

- A bányászok nem mehetnek éhesen dolgozni - mondta. - Minden erejükre szükségük van a föld alatt.

Martin még soha nem érezte a hasát ennyire tele reggeli után. Mikor befejezte az evést, arra gondolt, hogy nem is olyan rossz dolog bányásznak lenni. A reggeli fürdés persze szörnyű, de elviselné, ha minden reggel teletömhetné magát.

Apa felállt az asztaltól és kezébe vette a vastag, bélelt bányászsapkáját. Valahonnan szerzett egy másikat is és azt Martin kezébe nyomta.

- Indulás, fiam!

Martin legjobb barátját Hänselnek hívták. Egyidősek voltak és sokszor találkoztak az erdőben, mert Hänsel szeretett csavarogni. A családja gazdag volt és egy szép nagy házban éltek a város közepén. Hänsel apja volt a "hegymester", ami azt jelentette, hogy ő irányította a bányákat, így Martin apjának is a főnöke volt. Most is összefutottak vele a régi bánya felé vezető hegyi úton.

- Jó reggelt, Luther úr! - köszöntötte Hänsel illedelmesen Apát. - Hova mennek?

- A dolgunkra - morogta Apa. - Neked nincs dolgod, fiam?

- Nincs - felelte bátran Hänsel. - Elkísérem magukat.

- Dehogy kísérsz el minket! - szólt rá szigorúan Apa. - Még csak az kéne, hogy el kelljen számolnom veled Reinicke úrnál. Mars haza és hagyj minket békén!

Hänsel nem nagyon szokott hozzá, hogy így beszéljenek vele. Apja, Reinicke úr sokkal több mindent megengedett neki, mint Apa Martinnak. Így most sem fogadott szót, hanem kérdőn Martinra nézett.

- A régi bányába megyünk - mondta neki Martin. - Apa meg akarja mutatni nekem, mert vagy bányában fogok dolgozni, vagy iskolába fogok járni.

- Hänselnek semmi köze hozzá, hova megyünk! - szólt rá mérgesen Apa. - Nem szeretem a fecsegést. Mi indulunk, Reinicke úrfi pedig szépen hazamegy, az édesanyja már biztos keresi.

- Én is nemsokára iskolába fogok járni - mondta erre Hänsel. - De szívesebben dolgoznék a bányában. Sokkal érdekesebbnek hangzik.

Ezzel eléggé felmérgesítette Apát, aki végül elzavarta és Martint is leszidta a fecsegéséért, majd gyorsított léptekkel mentek tovább a régi bánya felé.

A régi bányát tavaly nyáron hagyták magára, azelőtt Apa sokat járt ide dolgozni. Martin nem tudta, miért hagynak ott egy bányát és ásnak ki helyette egy újat. Apa azt mondta, ezt néha a főnökök se tudják. Vagy néha találnak valamit a föld alatt, amitől még a felnőttek is félnek.

A bánya lejáratára faágakat hordtak, amiket Apa és Martin odébb dobáltak. Egy sötét nyílást találtak a faágak alatt, amiből furcsa, dohos szag áradt. Martin fintorgott.

- Koboldbűz – mondta apa a szagra. Két bőrből varrt bányászlámpát vett elő, olajat töltött beléjük és odaadta őket Martinnak, amíg tüzet csiholt és meggyújtotta őket.

- Egyenesen tartsd! - mondta Martinnak. - Ha kifolyik az olaj, mindent összeéget!

Nem volt könnyű tartani a lámpát. Bőrből varrták, hogy ne törjön össze a föld alatt, ha leesik vagy odaverik valaminek, de mivel puha volt, folyton benyomódott az oldala. Apa persze könnyedén tartotta, már sokat dolgozott lámpával a kézben.

- Ne maradj le! - szólt hátra Martinnak, majd eltűnt a régi bánya sötét lejáratában.

Ahogy Apát követve Martin egyre lentebb ereszkedett alá, a kinti napfény utolsó sugarai is eltűntek mögöttük. Martin csak Apa arcát látta, ahogy a lámpás fényében sokkal ráncosabbnak és öregebbnek tűnt, mint odafent. Közben úgy érezte, hogy a bánya falai egyre közelebb kerülnek hozzájuk. Az egyik fordulóban észrevette, hogy Apa görnyedten, rogyasztott térddel halad előre. Martin kíváncsian felemelte a kezét. Nedves, morzsalékos anyagot tapintott rögtön a feje búbja fölött és egy csomó homokszerű valami hullott az arcába és a hajába. Megrémült, hogy mindjárt a nyakába szakad az egész bánya és itt ragadnak a föld alatt örökre.

- Egyenesen tartsd azt a lámpát! - szólt rá Apa.

Martin nem merte elárulni, hogy majdnem beomlasztotta a bányajárat tetejét. Érezte, hogy reszket a keze a félelemtől és alig bírja tartani a lámpát. A lángja úgy remegett, hogy Martin árnyéke táncolni látszott a rücskös falon. Észrevette, hogy pár lépésenként farönkökkel támasztották ki a járatot. Megnyugodott, hogy akkor mégsem fog rájuk szakadni a föld. Majd észrevette, hogy a farönkök meg vannak repedve és tele vannak elrohadt részekkel. Újra félni kezdett.

- Innen négykézláb megyünk – szólt hátra Apa. A járat összeszűkült és már a támasztófák sem tartották, csak a föld maga. Négykézláb másztak egy darabig, majd megálltak. Apa kicsit magasabbra tartotta a lámpáját maga előtt. Egy kerek nyílás ásított rájuk a félhomályban, olyan volt, mint egy rókavár bejárata az erdőben, csak egy kicsit nagyobb. Martin nem tudta elképzelni, Apa hogy fog oda beférni.

- Te mész be ide – közölte Apa Martinnal. - Ezt a járatot akkora gyerekek ásták ki, mint te. Innen bányászták ki az utolsó rézdarabokat a bányából. Az egyik gyerek azt mondta, többször találkozott odabent koboldokkal.

- Én nem akarok bemászni a koboldokhoz – tiltakozott Martin.

- Azok a gyerekek se akartak ide bemászni – mondta erre Apa. - Ráadásul nekik nem csak bemászniuk kellett, hanem dolgozniuk is. Vésővel kaparták a falat és bőrzsákokban hozták ki, amit le tudtak kaparni. Ha szerencséjük volt, rézrögöt is hoztak ki a palafölddel együtt. De csak kint látták, mert odabent nem tudtak lámpát használni. Úgysem volt rá szükségük, ott bent még eltévedni sem tudtak.

- Nem akarok ide bemászni – ismételte meg Martin. Érezte, hogy mindjárt elsírja magát. Legszívesebben elfutott volna, de fogalma sem volt, merre van a kivezető út. A bánya olyan volt, mint egy labirintus. Apa nélkül sohase jutna ki a napfényre. Azt is tudta, hogy Apát nagyon felmérgesítené, ha gyávaságból sírni kezdene. Nem vagyok gyáva, emlékeztette magát. Csak nem akarok bemászni egy lukba a koboldok közé. Az nem gyávaság.

- Nem akarsz bemászni? - kérdezte Apa. - Azt hittem, az iskolától félsz. Márpedig vagy iskola, vagy bánya.

- Nem félek az iskolától – felelte dacosan Martin.

- Akkor valamit félreértettem – mondta erre Apa. - Akkor mehetünk is haza.

De még nem indult haza, hanem bedugta a lámpáját a lukba és a fejét is utána.

- Tessék! - hallotta Martin Apa eltorzult hangját. - Itt is vannak. Fúj, de ronda pofátok van!

Kihúzta a fejét a lukból és Martint is biztatta, hogy nézzen be, mert ezt neki is látnia kell. Martin nem akarta, bár egy kicsit kíváncsi is volt, de tudta, hogy Apa addig nem viszi ki innen, amíg nem fogad szót. Ő is felemelte a lámpáját és benézett a lukba. A bőrlámpa fénye az orránál táncolt, először nem látott semmit. Mikor azonban kipislogta a fényt a szeméből, meglátta a koboldokat.

Martin szeme tágra nyílt a döbbenettől. Eddig csak hallott ezekről a lényekről és most ott álltak előtte. A testük kicsi és vézna volt, mint egy gyereké, a fejük aránytalanul nagy és ráncos, az orruk még nagyobb. Nem csináltak semmit, csak mérgesen néztek, amiért Martinék megzavarták a föld alatti nyugalmukat. Martin ki akart menekülni, de válla beleakadt a luk szélébe és beszorult. Mire kiszabadította magát, a koboldok már eltűntek, csak pár öklömnyi paladarab hevert a szűk járatban a helyükön.

- Na, most már indulhatunk haza – hallotta Martin apa hangját. - Most már kicsit ismered a bányát.

Kifelé tartva Martin lámpája kialudt.

- Megmondtam, hogy tartsd egyenesen! - zsörtölődött Apa. Most, hogy csak apa széles alakja mellett szivárgott valamennyi fény hátra, Martin még sötétebbnek érezte a bányajáratot. - Vigyázz, le ne maradj! Soha nem találjuk meg egymást a sötétben, ha elkeveredsz itt nekem!

Martinnak esze ágában sem volt lemaradni, már csak azért sem, mert egyre biztosabb volt benne, hogy a koboldok kimásztak a szűk járatból és pár lépéssel lemaradva követik őket. Néha egészen közelről hallotta a lépteiket. Legszívesebben előrerohant volna, de akkor Apa biztos elkapja a grabancát. Amúgy se fért volna el mellette.

Az egyik kereszteződésnél Apa is felfigyelte a koboldokra. Bevilágított az egyik becsatlakozó járatba és megdermedt egy pillanatra.

- Én már… - kezdett bele Martin, de Apa felemelte a kezét.

- Csöndet! - szólt rá. Martin elhallgatott. Apa hirtelen megmozdult és eltűnt az egyik járatban, de olyan gyorsan, hogy Martinnak még megijedni sem volt ideje, hogy ott maradt egyedül a sötétben. De mire felfogta volna, már meg is jelent Apa lámpásának a fénye, és a falra vetett árnyékban Apáé mellett egy kisebb alak is látszott. Kisebb volt, mint apa, de nagyobb, mint egy kobold.

- A két jómadár – mondta Apa és átpréselt valakit a tömött mellénye és a járat rücskös fala között. Ha Martin nem kapja el, az új jövevény el is esik. Hänsel volt az és nagyon rémültnek tűnt.

- Lejöttél utánunk, mi? - kérdezte tőle Apa. Látszott rajta, hogy legszívesebben jól ellátná Hänsel baját, de mégsem pofozhatta fel a hegymester fiát. - Aztán meg eltévedtél, még lámpád se volt.

Hänsel szipogva bólintott. Martin még sohasem látta sírni a barátját, azt hitte, hogy Hänsel mindig bátor és vidám.

- Én láttam koboldokat is! - súgta oda neki. - Rettentő gonosz képük van.

Közben Apa kicsit megnyugodott. Megfordult és elindult tovább, a lámpa fényéből alig szűrődött át valami a fiúk felé.

- Holnap irány az iskola! - szólt még hátra nekik.

Hänsel Martin mellényébe kapaszkodott és el sem engedte, amíg fel nem értek a tavaszi napfényre.