Kiss Lehel: A 89973-as meséje

Szeptember eleje volt, amikor az éjszakai égboltról még nem számított túl későnek lehullani. A 89973-asnak esze ágában sem volt lehullani, annál is inkább, hogy fogalma sem volt róla, milyen hónap van, mint ahogyan arról sem, hogy ő a 89973-as. Egyébként akkor ezt még senki más nem tudta, csak később derült ki. Aprócska volt és halovány, de szívében dalok ritmusa pattogott, hasonlatok, metaforák, verssorok kavarogtak – ahhoz hasonlók, hogy „ég a napmelegtől a kopár szík sarja...” A Nap körül keringett ugyanis, és több mint három évébe került, míg egyszer sikerült neki, így hát volt ideje és oka is költői indulatoktól hevülni. Úgy szerette volna telekiáltani a világűrt, és magához ölelni egészen! Azonban irtózatos robajjal haladtak el mellette a kőszívű aszteroidák, és minden igyekezetét elnyomta a szférák zenéje.

Egyszer csak, amikor tompa fényét újabb dalokkal próbálta izzítani, enyhe csiklandozást érzett az oldalában.

– Mi lehet ez? – csodálkozott, és óvatosan fürkészett körbe.

Újra megcsiklandozták. Újra körbefürkészett, és észrevette, hogy a távoli Földről nézik őt. Megpördült örömében, és akkorát kiáltott, azt hitte, felrebben tőle a Fiastyúk is:

– Engem most fölfedeztek! Végre, fölfedeztek!

És valóban: a Földről árgus szemekkel lesték minden mozdulatát. Ez a figyelés csiklandozta meg az oldalát, és tette borzongatóan izgatottá. Végre, most kiöntheti a szívét, és elmondhatja szárnyaló verseit, hiszen komolyan figyelik, várnak tőle valami szépet, igazat! Már kezdte volna, ahhoz hasonlóan, hogy „ég a napmelegtől a kopár szík sarja”, de izgatott hangok jutottak el hozzá a Földről:

– Ki kell számítanunk a prehélium szögét!

– Meg az aphélium távolságát!

            – Sebaj, mégis megpróbálom! – gondolta magában, de ezt kellett hallania:

            – És a pálya excentritása?

            Csalódottan hunyt ki, és csak másnap éjszaka jelent meg ismét. Alaposan felkészült, hogy a lehető leghatásosabb módon tárja fel kincseit: a dalokat, a hasonlatokat, a metaforákat, a verssorokat.

– Szerintem alig van nagyobb fényerőssége, mit tizenöt magnitúdó – hallotta a Földről.

– És az orbitális periódus?

Hiába tűnt el hamar, hogy ne lássák, a róla készített képek kézről-kézre jártak világszerte a tudós társaságokban, míg egy esztendő múlva, egy rövidke pillanatban újra lencsevégre kapta valahol valaki.

– Aranyjánosnak fogom hívni! – sóhajtotta a felfedező elmélázva egy kicsit. A Kisbolygók Nagykönyvébe azonban ezt írták be: 89973. Ezt legalább mindenki érti – mondták a tudósok – és egyébként is: nagyszerűen illik hozzá ez a név!

Illusztráció: Miklós Kelemen

Arany János egy napja a világűrben – Csillagászat.hu, 2017. június 20:

Sikerült megmérni az Aranyjános (89973) kisbolygó forgási periódusát: „Ez fél órányi bizonytalansággal 3,5 órának adódott, ami a kisbolygók átlagosan 8 órás forgási idejéhez képest igen gyorsnak számít. A szabálytalan alakú test forgásából adódó fényességváltozás 0,18 magnitúdó, ami arra utal, hogy alakja közepesen elnyúlt, ha odautaznánk, a gömbtől jelentősen eltérő alakúnak látnánk a kétszáz éve született Arany János kisbolygóját. Leszállás után pedig három és fél óránként átélhetnénk a napkelte eseményét, hiszen a rövid forgási periódus éppen a nap hosszának felel meg az égitest felszínén.”