 |
| (c)PIKLER ÉVA |
Hajszálra pontosan akkor lettek készen, amikor csengettek. Levin úr kifogástalan
udvariassággal kiszólt, hogy egy pillanat, letűrte az inge ujját, begombolta, majd felvette a
zakóját, begombolta, mert egy úr (vagy komornyik) tudja az illemet. Ficsúr a hall díszes tükre
előtt a mellényzsebéből elővett fésűvel akkurátusan megigazította a félrenyalt frizuráját.
(Teljesen úgy nézett ki, mint akit a tehénmama borjúnak nézett és végignyalt.) Emília
tüsszentett egy hatalmasat.
Gertrúd szigorú pillantást vetett rá, mire a kislány eloldalgott a szobája felé, de a galéria
lépcsőjénél leguggolt, onnan figyelt. Gertrúd megigazította a kis fekete ruháját, és
tökéletesen elfeledkezett arról, hogy fehér kötényt visel. Ebben a pillanatban lépett be
MacLemon kisasszony. A minimum 14 centis, tűhegyes cipősarkai akár fegyvernek is
beillettek volna, már ha bárki is komolyan venne egy csupa pántból álló citromsárga
körömcipellőt, hozzá illő kockatáskával, és limette színű kiskosztümmel. A kisasszony
leereszkedően Gertrúdra bandzsított, nyilván mosolynak szánta, majd fesztelenül a tükörhöz
lépett, és finom mozdulatokkal igazított a kifogástalan sminkjén. Emília a galéria lépcsőjének
rejtekében kajánul vigyorgott. Ficsúr arca meg-megrándult, de előlépett, hogy köszöntse a
hirtelen köhögőrohamot kapott Levin úr nyomában érkező fotóst.
– Mondja csak, Levin, mikor találkozhatunk Weiss-Neige asszonnyal? Azt hittem, itt vár
bennünket.
– Drága MacLemon kisasszony, kérem, fáradjon velem a szalonba, amíg asszonyom
megérkezik. Megkínálhatom addig egy frissítővel?
– Nagyon kedves, köszönöm Levin. Levin, ugye?
– Igen, kisasszony.
Ficsúrt hirtelen nagyon érdekelni kezdte a fotós kamerája, udvariasan odalépett hát hozzá,
miközben a szalon ajtaja felé terelte. Levin úr figyelmeztető pillantást vetett Gertrúdra, aki
feltűnés nélkül felsietett a lépcsőn, hogy kis híján hasra essen a nevetéstől rázkódó
Emíliában. Mielőtt a mindenki a szalonba ért volna, a nyomdafesték által nem tűrt
káromkodás hallatszott.
A kisasszony gondosan vékonyra szedett, felhúzott szemöldöke láttán Ficsúr flegmán
megjegyezte:
– Csak a kocsis. Nem tesz semmit.
Gertrúd tehát átesett Emílián, aki felvisított. A szalon ajtajában MacLemon kisasszony
hátrafordult, a fotós pedig nekiment, mire a kisasszony nagyot taszított rajta, aki engedett az
imígyen kifejezett unszolásnak, és felrohant a lépcsőn, szorosan a macska nyomában, a
kameráját csattogtatva. A széles lépcső tetején megtorpant, az objektívja elé ugyanis pazar
látvány tárult:
Gertrúd a szobája felé taszigálta Emíliát, aki viszont az anyai támadástól és pofontól
megzavarodott, így nem vette észre DoppeleLt – most tekintsünk el attól a ténytől, hogy
utóbbi laposkúszásban érkezett direkt Emília lába alá –, és hasra vágódott benne. Így Gertrúd
szopránjához a macska kontrája csatlakozott. Kivételesen DoppeleL is megjárta, a hasra
eséstől gellert kapott, a lendülte továbbvitte, és végigpattogott a lépcsőn. A földszintre érve
kiterült a zajra visszalépő Levin úr lába előtt, aki diadalmasan (és feltűnés nélkül) belerúgott
egyet.
 |
| (c) PIKLER ÉVA |
Emília, aki már a taszigálástól félig elvesztette az egyensúlyát, most az orvtámadás
hatására teljesen, így nemes egyszerűséggel megtántorodott, belekapaszkodott a folyosón
álló kisasztalba, ami megbillent, a rajta álló hatalmas porcelánváza – egy roppant értékes,
kézzel festett Porondi – csúszni kezdett. Gertrúd a váza után kapott, de emiatt elengedte
Emília karját, aki az anyai tartás hiányában teljesen az asztal egyik szélére nehezedett, a váza
fénysebességre gyorsultan zúgott lefelé, és Gertrúd nagylábujján landolt.
– Vííííííííííííííííííííííííííííííííííí!!! – sikította, miközben a víz kiömlött, és rózsaszirmok
záporoztak mindenfelé.
Emília a kiömlő vízben megcsúszott, hanyatt vágódott, az asztalt pedig magára rántotta. Az
anyja, hogy ne jusson ugyanerre a sorsra, hátralépett, de szerencsétlenségére néhány vizes
rózsaszirom került a cipője alá, így – mit szépítsük – fenékre ült. A fotós persze vadul
kattogtatott, egészen addig a pillanatig, amíg a lépcsőn lefelé folyó víz, és a cipője nem
találkozott. Ekkor ő is megcsúszott, de egy jó fotós mindig a gépét védi, így DoppeleL
nyomában leszánkázott a lépcsőn. Az alján zökkent egyet, amitől a gépe szép ívű röppályára
állt, és egyenesen Ficsúr kezében landolt, aki diadalmas mosollyal kipattintotta a
memóriakártyát, a földre dobta és rálépett.
– Neeeeeeeeeee!!! – Levin úr a fotós hóna alá nyúlt, felsegítette, szelíd erőszakkal
bekísérte a szalonba. Közben az ajtóban sóbálvánnyá merevedett MacLemon
kisasszonyt is befelé irányította.
Nem egészen tíz perc múlva, Gertrúd farmerben, pólóban, és egy divatos kis zakóban,
fényesre fésült, kiengedett hajjal sétált le a lépcsőn, amit Levin úr és Emília gondosan
felmostak, feltöröltek. Az asztalka a helyén állt, a széttört vázát egy szoborral pótolták. A feje
búbján rózsaszirommal. Gertrúd kellemesen elcsevegett MacLemon kisasszonnyal,
megmutatta a házat, a fotós minden próbálkozását árgus szemek kísérték. Ficsúr gondosan
ügyelt. Látszott, ha kell, maga ejteti újra hasra.
DoppeleL a foteljében feküdt, kinyúlva és a bosszún törte a fejét. Eddig csak Emíliát utálta de
most már a család többi tagját is, Levin úr képét pedig szívesen szétkarmolta volna.
Hamarosan gonosz vicsorra húzódott a pofája, ruganyosan felpattant, és oroszlánnak
képzelve magát elsétált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése