 |
| Fricska Dorka illusztrációja |
Barna
volt a nap és barna a fiú. Lehajolt a földre, megitta a harmatot, és őrizte a
libákat szótlanul, nem tudta mennyit, mert a fejében nem repültek
szám-s-betűfellegek. Majd az iskolában, ahol a tanító ráül a fejére és kikölti
őket. Nem is várta az iskolát, kerülte a feneket. Ő mégis tudta, merre megy a
napkelet, merről jön a napnyugat, hogyan szól a szél, hogyan nyerít az eső, mit
kér a gyomorének, mit tapos a mezítláb.
A barna
fiú szájában cigarettacsikk lógott, hetykén, piszkosan. A földön találta, láb
nem taposta, és hogy örökké égjen, meg nem gyújtotta. Barna szemével nézte az
utat, ami ment, ha mentek rajta. Tudta jól, üresen az út is csak áll. De akkor
nem állt, mert csörömpölt rajta a sok bicikli libasorban, friss libafosban,
mert a barna fiú ott talált zöldet a nyájnak, libanyájnak, pont az út mellett.
–
Osztály fékezz! – kiáltotta a soreleje cserepes szájjal és az a két szó elment
a sorvéghez is.
A
biciklik megálltak, és velük együtt az út is. Az osztály nézte cserepes szájjal
a barna fiú barna kezét, barna lábát, barna szemét, nézték a libákat. A
soreleje, aminek bajsza volt, és szemüvege, fekete, kinyitotta a száját, azon
dőltek a cserepek.
–
Osztály jegyezd, a liba legel – kiáltotta és az osztály zsebbe nyúlt, noteszt
húzott, hegyezte a ceruzát, jegyezte a libákat. Minden betűjét rátette a lapra.
–
Osztály jegyezd, harminchárom – kiáltotta a soreleje és az osztály rátette a
lapra.
