épp csak
felemelkedtem lábujjhegyre
épp csak
felfelé nyújtóztattam az összes ujjamat
a szél
fölkapott így hirtelen
lég-szőnyegen
vitt magával a huzat
és
felrepített a magas égbe
hogy azt
sem tudtam mit tegyek...
még jó
hogy meleg tavaszi idő volt aznap
nem
fáztam fent a felhők bodra alatt
bámulhattam
a házunk öregecske tetejét
piros-szájú
cserepeit ahogy mosolyognak rám
bámulhattam
a szomszéd almafáján ülő seregélyt
csipogott
s én köszöntem neki gyorsan ám
bámulhattam
a szépen nyírt fű zöldes levelén
pihenő
Buksit és a cicát lustán heverészve rajta...
s az idő
oly gyorsan elszállt itt a kékben
anyukám a
konyhaajtóból intett értem:
Attilám, ne lógázz a diófán
letörik az ága s megütöd magad!
Gyere, kész a vacsora!
épp csak
leengedtem a lábujjhegyet
épp csak
visszahúztam az összes ujjamat
s máris
a talajon voltam megint
szaladtam
befelé mint a kékben a huzat
illusztráció: Endrődi Kata
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése