Tóth Ágnes: Rab Kutya

(Arany János: A rab gólya változata)

Vajda Melinda illusztrációja

Árva kutya áll magában

Egy öreg ház udvarában,

Elszaladna, messze menne,

Messze-messze,

Ki a rétre,

Csakhogy láncra vagyon verve.

Tűnődik és csahol néha,

Addig, amíg el nem unja,

A farkát is tekergeti,

Abban áll a

Múlatsága,

Ha beléun újrakezdi.

Magasra emeli orrát,

Messze nézne, de ha nem lát!

Négy kerítés, négy magas fal;

Jaj, mi haszna!

Bár akarna:

Kőfalon nem látni átal.

Ha a rétre kinézhetne,

Arra sincsen semmi kedve:

Szabad ebek futnak ottan

Szabad földön,

De hiába,

Ő meg it van elhagyottan.

Rázza, tépi, mindig várja,

Hogy elszakad majd a lánca,

S szabadulva messze szökdell,

Hol a pálya

Nincs elzárva,

S a szabadság rétje zöldell.

Megkísérté egyszer-kétszer:

Elszakítani a láncát,

És bírná-e a négy lába;

Hej, dehogynem bírná már ma,

Csak ne volna

Megkötözve, 

Oly kegyetlen megláncolva!

Árva kutya, szegény csahos,

Sohse hullik le a láncod,

Soha többé, fagyos télig;

Mert ha egy nap elszakadna,

A rossz gazda

A nyakadba

Újabb láncot akasztana.

                  *

Na de én most megmentelek,

Mert a versben mindent lehet,

Elvágom a

Rozsdás láncot,

Visszaadom szabadságod,

Fuss!