Miklya Luzsányi Mónika: A vén Tamburás

A városban Tamburásnak nevezte mindenki a vénembert, de hogy miért, azt már senki sem tudta. Igazság szerint sokan azt sem tudták, mi is az a tambura. Tán’ valami hangszerféle, de hogy milyen, arra már senki sem volt kíváncsi. A város lakói amúgy szerették a zenét, főleg, ha kocsmában verték a dobokat, húzták a hegedűket, ha folyt a sör, és ha kipirult a lányok arca a tánctól. A vén Tamburás azonban sohasem járt a kocsmákba, a térre sem ült ki a hangszerével, mint a vándormuzsikusok. Volt, aki úgy tudta, hogy otthon, a négy fal között szokott muzsikálni. S valóban. A Tamburás omladozó vén házának szorosra zárt spalettái mögül némelykor mintha zeneszó hallatszott volna ki.

– Mit csinál ez? – csodálkoztak az ablak alatt elhaladók. – Magának játszik? Egyedül?

– Azt meg minek? – kérdezte egy ficsúr. – Minek a muzsika, ha nem táncolnak rá?

– Tán’ magában táncol a vén öreg – toldotta meg röhögve egy másik nagyokos.

– Akárhogy is, bolond a vén Tamburás – összegezték a dolgot, és továbbmentek sietve. A szorosra zárt spaletták mögül kiszűrődő hangokra ügyet sem vetett senki, s egy idő után meg sem hallották már, hiszen a hangfoszlányok nem álltak össze muzsikává a fejükben.

De Mia szerette a spaletták közül kiszűrődő hangokat. Bevackolta magát a Tamburás omladozó házának kapualjába, és hallgatta a hangfoszlányokat. Halk pengetés szűrődött csak át a vastag falakon, ritkán állt össze a dallam, de ha Mia lecsukta a szemét, arcok jelentek meg előtte ilyenkor. Nők, férfiak, gyerekek, idősek és fiatalok. Mind különbözőek voltak: szőkék, barnák, kék szeműek, feketék. De mindannyiójuknak valami végtelen bánat ült az arcán. Mia szerette volna megérteni, miért ilyen szomorúak, de a hangok elszálltak, s velük együtt eltűntek az arcok is. 

Baracsi Gabriella illusztrációja

Egy napon, amikor Mia ismét ott kuporgott a vén Tamburás kapuja alatt, várva, hátha felcsendül egy dallam, hirtelen kinyílt a zöldre festett szárazfa kapu, és a Tamburás lépett ki rajta.

– Mit keresel te itt? – förmedt rá a lányra.

– Semmit – válaszolta Mia. – Csak hallgatom a muzsikát. És nézem az arcokat.

A Tamburás egy pillanatra felkapta a fejét, hitetlenkedve a lányra nézett, de nem válaszolt.

– Milyen zene az, amit játszol? – kérdezte Mia. – Ilyet még nem hallottam itt a városban.

– Nem is – morogta az öreg. – Mert ez a zene nem szórakozásra való.

– Tudom – bólintott Mia –, talán azért olyan szép. Csak tudod… Az a baj, hogy nem hallom elég jól, mert mindig bezárod a spalettákat. Meg a falak is vastagok. Alig-alig szűrődik ki rajtuk keresztül egy-egy dallamfoszlány. De amit hallok, az olyan szép, hogy belesajdul a szívem.

Az öreg áthatóan nézte a lányt.

– Szeretnéd egyszer hallani igazából is, amikor a tamburán játszom?

– Nem a falon meg a spalettákon keresztül? – kérdezte lelkesedve a lány.

Az öreg bólintott.

– Igen, igen, igen! – örvendezett Mia, de a vén Tamburás gyorsan lehűtötte.

– Ne örülj. Nem lesz jó. Fájni fog.

– Tudom – válaszolta Mia –, így is fájnak a hangjaid.

– És nem félsz, hogy mi lesz, ha meghallod a teljes dallamot?

Mia egy pillanatra elgondolkodott. Nem tudott azonnal válaszolni. Mert a Tamburásnak igaza volt. A lány félt. Nagyon félt. A dallamtöredékek úgy hasítottak a szívébe, mint az éles kés. Máskor meg, mint valami szörnyeteg karma. Félt hát, hogyne félt volna meghallgatni a vén Tamburás muzsikáját, hiszen nem tudta, mit fog átélni, ha már az a néhány hang is ennyi fájdalmat tudott okozni neki. Mégis vágyott rá, mindennél jobban, hogy teljes egészében hallja a Tamburás játékát.

– De, félek – válaszolta –, mégis hallani akarom.

– Rendben – válaszolta az öreg. – Akkor gyere el holnap ilyenkor! Muzsikálok neked.

Mia másnap elment a vén Tamburás házába. És elment harmad- és negyednap is, és odajárt heteken és hónapokon keresztül. És minden nap sírva jött ki a nagy fakapun. Mert amikor a Tamburás megpengette a hangszerét, Mia előtt megjelentek az arcok. Először csak mintha a ködből vagy a folyó párájából bukkantak volna elő. A szemüket látta meg leghamarabb, a riadt, fájdalmas tekintetüket. Aztán kibontakoztak az alakok is. És ahogy a tanburás pengette a hangszerét, az alakok mozogni és élni kezdtek. Mia látta az életüket, a mindennapjaikat, de olyan furcsán, mintha egy sajátos távcsövön keresztül figyelné az eseményeket. A zene hangjára megjelenő képek fókusza ritkán esett a főszereplőre. Homályosan, de látta a lány, hogy mi történik. Ám élesen és fájdalmasan rajzolódott ki egy-egy tárgy, mozdulat, vagy épp egy vállrándítás. És Mia tudta, hogy az a tárgy, az a mozdulat, az a vállrándítás fogja majd a tragédiát okozni, amiért olyan fájdalmasak a tambura hangjára megjelenő arcok. De hiába tudta, mit kellene tennie, segíteni nem tudott. És a tragédia megtörtént. Meghalt a gyermek egy rossz helyen hagyott tárgy miatt, örökre rokkanttá tett valakit egy rossz mozdulat, szétváltak a szerelmesek örökre, pedig nem történt más, csak egy vállrándítás.

– Kik ezek az emberek? – kérdezte egy napon a vén Tamburást.

– Ők az árnyaim – válaszolta az öreg –, akiket a muzsikámmal meg kellett volna mentenem.

Mia csodálkozva nézett az öregre:

– A muzsikád segít elkerülni a tragédiát?

A vén Tamburás bólintott.

– De akkor miért nem mész ki az utcákra, a terekre? – háborgott Mia. – Miért játszol itt a négy fal között, amikor a muzsikáddal szebbé tehetnéd a világot?

– Mert nem kell nekik a zeném. Nem hallják meg a dobok és hegedűk zajában. A tamburapengetést könnyen elnyomja a táncoló lábak dobogása, a vásár zsivaja, vagy éppen a gyerekek önfeledt kacagása. Hidd el – hajtotta le a fejét a vén Tamburás –, semmit sem ér az én muzsikám.

– Dehogynem! Hiszen ha csak egy valaki meghallja a zenédet, annak megváltozik az élete – próbált lelket önteni a vén muzsikusba a lány. – Játszanod kellene nekik! Kint a téren! Minden nap!

Az öreg dühösen kapta fel a fejét.

– Nem! Nem akarok nekik játszani! Nem akarok új dallamokat! – válaszolta makacsul. – Hát nem érted? – nézett a lányra kétségbeesetten. – Mindenkinek saját dallama van, s ha képes meghallani, akkor megváltozhat az élete. De ha nem, akkor az én szívem is összetörik vele együtt. Minden alkalommal, újra és újra. Mert az én zeném szomorú és fájdalmas, nem kell az embereknek. Inkább a vesztükbe futnak, minthogy meghallják a dallamukat. Körülöttem pedig egyre többen lesznek az árnyak, akiknek a dallamát hiába játszom el újra és újra, többé már nem segíthetek.

A lány szólni akart, de az öreg csendre intette:

– Nem Mia, nem. Én már nem akarok több új dallamot játszani ezen a tamburán.

– Akkor taníts meg engem játszani rajta! – szólt a lány.

A vén Tamburás hosszan nézte a lányt.

– Fájni fog… – szólt lassan. – Össze fogja törni a szívedet.

– Tudom – válaszolta a lány –, de nekem is meg kell találnom a saját dallamomat.