A
városban Tamburásnak nevezte mindenki a vénembert, de hogy miért, azt már senki
sem tudta. Igazság szerint sokan azt sem tudták, mi is az a tambura. Tán’
valami hangszerféle, de hogy milyen, arra már senki sem volt kíváncsi. A város
lakói amúgy szerették a zenét, főleg, ha kocsmában verték a dobokat, húzták a
hegedűket, ha folyt a sör, és ha kipirult a lányok arca a tánctól. A vén
Tamburás azonban sohasem járt a kocsmákba, a térre sem ült ki a hangszerével,
mint a vándormuzsikusok. Volt, aki úgy tudta, hogy otthon, a négy fal között
szokott muzsikálni. S valóban. A Tamburás omladozó vén házának szorosra zárt
spalettái mögül némelykor mintha zeneszó hallatszott volna ki.
– Mit csinál ez? – csodálkoztak az ablak
alatt elhaladók. – Magának játszik? Egyedül?
– Azt meg minek? – kérdezte egy ficsúr. –
Minek a muzsika, ha nem táncolnak rá?
– Tán’ magában táncol a vén öreg – toldotta
meg röhögve egy másik nagyokos.
– Akárhogy is, bolond a vén Tamburás –
összegezték a dolgot, és továbbmentek sietve. A szorosra zárt spaletták mögül
kiszűrődő hangokra ügyet sem vetett senki, s egy idő után meg sem hallották
már, hiszen a hangfoszlányok nem álltak össze muzsikává a fejükben.
De
Mia szerette a spaletták közül kiszűrődő hangokat. Bevackolta magát a Tamburás
omladozó házának kapualjába, és hallgatta a hangfoszlányokat. Halk pengetés
szűrődött csak át a vastag falakon, ritkán állt össze a dallam, de ha Mia
lecsukta a szemét, arcok jelentek meg előtte ilyenkor. Nők, férfiak, gyerekek,
idősek és fiatalok. Mind különbözőek voltak: szőkék, barnák, kék szeműek,
feketék. De mindannyiójuknak valami végtelen bánat ült az arcán. Mia szerette
volna megérteni, miért ilyen szomorúak, de a hangok elszálltak, s velük együtt
eltűntek az arcok is.
 |
| Baracsi Gabriella illusztrációja |
Egy
napon, amikor Mia ismét ott kuporgott a vén Tamburás kapuja alatt, várva, hátha
felcsendül egy dallam, hirtelen kinyílt a zöldre festett szárazfa kapu, és a
Tamburás lépett ki rajta.
