Mészáros Bori: Szárnyak

Mészáros Bori illusztrációja

Izabella nagynéném nem sokat szólt hozzám a pályaudvarig vezető úton, csak egyszer azt, hogy:

– Szedd a lábad, elkésünk!

Szaporán lépkedett, nekem szinte futnom kellett mellette. A vonaton egy fülkében ültünk le egymással szemben, az ablak mellé. Feltette vastag keretes olvasószemüvegét az orra hegyére, elővett valami régi, megsárgult romantikus regényt, és felütötte ott, ahol a selyem könyvjelző kilógott belőle. Könyvtárosként dolgozott Nyíregyházán, ez a könyv is onnan származhatott.

Nem tudtam megállapítani, hogy öreg-e vagy fiatal. Anyunál csak öt évvel volt idősebb, nem is volt különösebben ráncos, de ha valaki azt mondta volna nekem, hogy százéves, simán elhittem volna. Púderrózsaszín gyöngysor lógott a nyakában, kötött kardigánt, szürke rakott szoknyát és borzalmas cipőt viselt. Őszes haját szigorú kontyba tűzte. Az egyetlen dolog, amit szépnek találtam rajta, a nagy, sötétbarna szeme volt. Hosszú szempillák vették körbe, és határozott, szögletes szemöldök őrködött fölötte. Olyan volt ezekbe a szemekbe belenézni, mintha egy alagútba nézne az ember, ami elvezet az ismeretlen végtelenig.


Kibontottam egy zacskó csipszet. Ő fel se nézett a könyvéből, csak némán elfintorodott, amint az illata elérte az orrát. Ezután már nem mertem megkínálni. „Te jó ég, komolyan ezzel a szótlan-sótlan, ódivatú nőszeméllyel kell töltenem két hetet a nyaramból? Ráadásul alig ismerem!” – a gondolattól is összeszorult a gyomrom. Hamarosan elpakoltam a csipszeszacskót, mert éreztem, hogy jön a jól ismert rosszullét. Az autóban a fejem fájt, a hajón émelyegtem, a buszon szédültem, most egyszerre éreztem mindhármat. A vonat mintha akaratomon kívül ragadott volna magával, kérlelhetetlenül száguldott velem ki tudja, hová. Minden fékezéskor a torkomba kúszott a gyomrom. Zakatolása mintha a fejemben kalapált volna. Kimentem a folyosóra, ott nyitva volt az ablak. Belekapaszkodtam a szélébe, a szél borzolta a hajamat, úgy éreztem, túl gyorsan megyünk, kicsúszik a lábam alól a talaj, mindjárt elájulok… Szédülten leroskadtam a folyosó padlójára, hátamat a vonat falának támasztottam, a szememet összeszorítottam. Amikor újra kinyitottam, ott láttam magam előtt a förtelmes cipőket és a szürke rakott szoknyát. Izabella néni egy papírzacskót nyújtott felém, amire egy színes pillangó volt festve. Nem illett hozzá ez a zacskó. Belenéztem, mindenféle színű gömböcskék voltak benne. Nem kívántam az édességet, ráztam is a fejem, hogy köszönöm, nem kérek. De ő addig tartotta az orrom alá, míg végül vettem egyet. Kék kis golyó volt, fényesen csillogó, mintha kicsit világított is volna belülről. A nyelvem hegyére tettem, mire Izabella néni egy szó nélkül visszament a fülkébe, leült, és tovább olvasta a könyvét.

Az émelygésem múlni kezdett. Felálltam, kihajoltam az ablakon, hagytam, hogy a szél az arcomba fújjon. Megláttam egy madarat mellettünk repülni. Később utánanéztem a könyvtárban, egerészölyv volt. Egy darabig együtt repült a vonattal, láthatóan ő is nézett engem. Intett a fejével, hogy menjek utána, azzal oldalra billent, vett egy éles kanyart, és eltűnt.

Arra gondoltam, milyen jó neki, hogy csak úgy vehet egy éles kanyart, amikor úgy tartja kedve, engem meg csak visz a vonat, amerre a sín vezeti, és ebbe nincs semmi beleszólásom. Ó, ha én is madár lehetnék…! Derékig kihajoltam az ablakon, eszembe se jutott akkor, hogy ez veszélyes és tilos, pedig épp abba a réztáblácskába kapaszkodtam, amire ez rá volt vésve. A lábaim már nem érintették a vonat padlóját. Éreztem, hogy a karcsontjaim megnyúlnak, és a bőrömből madártollak bújnak ki, kicsik és nagyok, szépen sorban, egymás után, végig a vállamtól az ujjaim hegyéig. Felguggoltam az ablak szélére, és csodálkozva megmozgattam a szárnyaimat. Majd elrúgtam magam az ablaktól, és széttártam őket. Felsikoltottam – ez fantasztikus! Repülök!!! Olyan könnyű volt, mintha mindig is így közlekedtem volna. A hatalmas szárnyak arra vittek, amerre csak akartam. A fák között cikáztam velük, időnként elsodorva egy-egy leveles gallyat, miközben a madaramat kerestem. Hamarosan meg is találtam, éppen előttem repült. Mikor meglátott a szeme sarkából, nagy víjjogással elsuhant a fölöttem. Gondoltam, utána repülök, fel a magasba, a fák fölé. Az ujjaim végén óriás evezőtollak hasították a levegőt. A szél megrezgette a kis tollpihéket a hónom alatt, ami kellemesen csiklandozott. Megláttam odalent a robogó vonatot – olyan kicsinek tűnt, mint egy játékvasút. Kedvem támadt versenyt repülni vele. Fölé kerültem, és teljes sebességre kapcsoltam. Mikor alagútba bújt, én a hegy fölé repültem, ahol farkasszemet néztem néhány bárányfelhővel, majd zuhanórepülésben megérkeztem a hegy túloldalán. A vonat éppen akkor bukkant elő, amikor szétfeszített szárnyakkal megfékeztem a zuhanásomat. Nem ültem még hullámvasúton, mert mindig rettegtem tőle, de ezek után a gondolata is nevetségesnek tűnt. Fantasztikusan éreztem magam. Nem is vágytam másra, mint követni a síneket, megkarcolni a halastavak víztükrét, meglegyinteni a fák tetejét…

Egy idő után eszembe jutott, hogy Izabella néni talán aggódik értem. Visszamásztam hát a vonatablakon, megigazítottam szélfútta hajamat, lesöpörtem magamról a maradék tollakat, benyitottam a fülkénkbe és jóleső fáradtsággal leroskadtam a helyemre. A szívem még vadul kalapált. Mellettem kellemes tempóban robogtak el a fák. A nénikém a könyvébe feledkezett. Akkor vettem észre, hogy teljesen megváltozott. Ajkai finoman mozogtak, ahogy olvasta a régi szerelmes történetet. Hullámos, sötétbarna hajtincse az arcába hullott. Egy tizenhat éves lány ült velem szemben, hosszú csipkeruhában, fűzőben, kalapban. A regény főhőse volt. Rám pillantott a nagy fekete szemeivel, és most először elmosolyodott.

Akkor már sejtettem, hogy ez lesz az eddigi legjobb nyaralásom. Már nem is féltem az utazástól. Nem féltem többé semmitől.