Miklya Luzsányi Mónika:Kerek világ

Százával jöttek, ezrével. Merwick nem nézett hátra, nem vesztegette rá az időt. Lába előtt az árnyék jelezte, hogy elsötétült az ég, annyian vannak a fejük fölött. Megszorította a lány kezét, mert felbukkant előttük a part. Mia tudta, hogy a szakadt part alatt, ahol futnak, ott hullámzik a tenger, a kikötőben az óceánjáró, ami elviszi őket messzire, délre. Amint tehát elérik a kikötőt, biztonságban lesznek. Odo madarai nagy tömegben támadnak, és jaj annak, akit utolérnek, de képtelenek túl hosszú távot repülni egyszerre.
– Megáll a szívük – magyarázta Merwick a lánynak. – Újra kell tölteni. Nincs bennük lélek, tudod.
Így szereztek maguknak egy kis időt, így jutottak el a tengerig.
Ha Merwick nincs, Miát már az első nap ellepik Odo fekete madarai. De Merwick volt, amióta az eszét tudja. Akkor is volt, amikor azt hitte, hogy nincs. Mert Mia szó nélkül hagyta ott a varázslót. Mondhatni meglépett. Mert elege lett. Nagyon. Hogy Merwick mindig mindent jobban tud. Hogy állandóan parancsolgat. Hogy nincs más, csak az erdő meg a határa. Hogy nincs tovább, csak a fák, körbe-körbe. Csupazöld börtön, ágak, bokrok, levelek. Útvesztő, amelynek minden zegzugát ismerte a lány. Túl jól ismerte.
– Mondd, Merwick, tényleg igaz, hogy az erdőn túl kezdődik a világ?
A varázsló megrántotta a vállát.
– Elkezdődik. Igen. Az erdő határán határozottan elkezdődik… Persze, kinek mi kezdődik el, ott a határon…

Merwick összehúzta a szemét, túlnézett a barlang falán. És a kislány tudta, hogy nem fogja befejezni a mondatot. Pedig most jött volna a lényeg. Kinek mi kezdődik el, ha átlépi az erdő határát? Mia bármit megtett volna azért, hogy ezt megtudja. Így most feszítette a düh, a kamaszlányok kérlelhetetlen dühe, amit csak az apjuk iránt képesek érezni. De Merwick még csak az apja sem volt. Hogy mi volt neki pontosan, maga sem tudta, de apjaként nézett rá, hiszen amióta emlékezni tudott, Merwick mindig volt, és az erdő, a barlang is. Úgy érezte, megbolondul, ha nem kapja meg a választ. A varázsló arcába üvöltötte a kérdést:
– Mi kezdődik el, Merwick, a határon? Mi?

Ábrai Barnabás illusztrációja

A varázsló felriadt, tétován nézett a lányra.
– Én ezt nem tudom. Nem is tudhatom, mi kezdődik el ott neked. Csak azt, hogy ez a világ most kerek. Ha kilépsz, nem találsz vissza ugyanide.
Merwick hirtelen felállt, kilépett az ajtón, és elrepült. Hosszú, széles csapásokkal körözött a tisztás fölött, aztán hamarosan elnyelte a kék égbolt.
Mia indulattal csapott az ajtófélfára. Hogy gyűlölte ezt is. Feláll mondat közben, és elrepül! Miért? Miért teheti meg ez Merwick, és ő sosem? Mia tudta, hogy a férfi mindent megtanított neki, amit csak tudott. Ismerte a fák, a virágok titkát, értette a patak hangját, a halak énekét. Sőt, talán jobban is tudta mindezt, mint a varázsló. És Mia számára tényleg kerek volt az világ az erdőben Merwickkel. De a varázsló időnként elrepült, és ezekre az útjaira soha nem vitte magával. Mert repülni nem tanította meg. És egy idő után Mia nem látta a fákat, a virágokat, nem látott mást, csak csupazöld börtönt.
Úgy csapta ki az ajtót, hogy azt sem tudta, hova fut. Csak ki, ki az erdőből. Minél messzebb ettől a kerek világtól. Merwick persze, amint visszaért, észrevette a lány eltűnését, s meg is találta hamar, hiszen a levegőből könnyen észrevette a menekülőt. De akkor már késő volt. Odo madarai Mia nyomában voltak. És a lány futott, menekült, Merwick pedig próbált segíteni neki.
– Miért üldöznek? – kérdezte a varázslót, amikor egy kicsit megpihenhettek.
– Mert nincs lelkük. Nincs saját. Nincs, ami működtesse a szívüket. Ezért is merülnek le, ezért állnak le, hogy feltöltődjenek egy kicsit. És ezért falnak fel mindent, amiben lélek lakik.
– És ha visszamennénk az erdőbe? Ott biztonságban lennénk?
– Nem – rázta meg a fejét Merwick. – Az a világ már elveszett. Nincs más hátra, csak előre.
– De hova? Hova lehet ezek elől elmenekülni?
– Itt sehova. Csak át a tengeren. Oda nem tudnak követni.
– És mi van a tengeren túl?
– Sivatag. És néhány oázis.
Mia kétségbeesetten nézett Merwickre.
– Ne aggódj! Te ismered a fák, a virágok titkát, szavadra hallgatnak a vizek, képes leszel új világot teremteni – válaszolta a férfi a néma kérdésre.
Az ég elsötétült felettük, de már ott álltak a szakadt parton. Talpuk alatt hullámzott a tenger. A kikötőből éppen akkor húzott ki az óceánjáró hajó.
– Most mi lesz? – dadogta a lány.
– Most repülni fogsz – válaszolta nyugodtan a varázsló.
– De hát nem tanítottál meg rá! – csattant fel a lány hisztérikusan.
– Nem is kellett. Tudsz te repülni magadtól is. Elég egy jó elrugaszkodás – intett a szakadt part felé.
Nem volt sok ideje gondolkodni, mert az ég egyre feketébb lett. A lány futásnak eredt, és ellökte magát a parttól. Hirtelen kapta fel a szél, széles, hosszú szárnycsapásokkal szelte a levegőt. Csak akkor nézett hátra, amikor az ég hirtelen kifényesedett. Odo madarai nem követték. A szakadt part felett köröztek százan és ezren. Aztán hirtelen lecsaptak Merwickre.
– Repülj! – kiáltotta Mia, de tudta, a hangját elviszi a tengeri szél.
Merwick pedig csak állt a parton, amíg teljesen el nem lepték Odo fekete madarai.

Ábrai Barnabás illusztrációja