Dávid Ádám: TUSI, A TŰZNYELŐ

Bódi Kati illusztrációi

Hol volt, hol nem volt, az áramszüneten túl, de a világhálón innen, valahol a memóriám legmélyén tengődött egy hetvenöt tagú sárkánycsalád. Sopánkodott is Sárkánymama Sárkánypapának mind a huszonnégy fejével. Hogyne sopánkodott volna, akadt ott éhes száj untig elég! Egy tucat gyerekének tizenkét-tizenkét feje nőtt, két tucatnak hét-hét, három tucatnak éppen három-három, a legkisebb sárkánykölyök meg egyfejű volt. Ezt adjátok össze!

Az egyfejű vakarcs lett a család fekete sárkánya. Micsoda fejetlenséget okozott, mikor kidugta egy szem kobakját a sárkánytojásból! Ahelyett, hogy elbődült volna, mint egy rendes sárkánybébi, tüsszentett egy hatalmasat:

– Haa-aap-cii!

Akkora lángcsóvák csaptak ki a száján, hogy a többi sárkánytojás – hipp-hopp – rántottává sült. De még a náthás újszülött taraja is jól megpörkölődött. Mire eloszlott a füst a sárkányfészekben, csak néhány csálé tüske meredezett a feje búbján. Testvérei rögtön Tüsinek kezdték csúfolni, és attól fogva folyton tüzet fújtak rá, ha csak meglátták, de ez Tüsit cseppet sem zavarta. Sőt! Olthatatlan étvággyal nyelte a lángokat, és pár hét alatt a többiek fejére nőtt, pedig egy korty sárkánytej se ment le a torkán. Naphosszat a családi tűzfészek szívében, Sárkánymama tűzhelye körül sertepertélt, lángnyelvével az izzó üstök szélét nyalogatta, majd befúrta magát a hamuba, és a gyomrában égő tüzet emésztette.

Sárkánymama egy napon tetten érte Tüsit tűznyelés közben. Füstölgött mérgében.

– Ó, te sárkányok szégyene! Hát ezért marad mindig nyers a vacsorára sütött mázsányi lángos. Nem elég, hogy csak egy fejed van, még az is máshogy jár, mint kéne?! A sárkányok fújják a tüzet, nem magukba szívják, mihaszna kölyök.

– Mit tehetnék, Sámama? – felelte Tüsi lesütött szemmel. – Nagyon fáj a torkom, a tüzecske melegíti. Haa-aap-cii!!

A félig sült lángosok Tüsi tüsszentésétől – sitty-sutty – szénné égtek.

– Na megállj, fogsz te még koplalni! – rivallt rá Sárkánymama, azzal nyakon csípte torkos csemetéjét, és úgy kipenderítette a konyhából, hogy a lába se érte a földet. De addigra már a teljes testvérsereg odadugta mind a három, hét meg tizenkét fejét. Egy sárkányként zúgták kedvenc gúnydalukat:

Tüsinek minden tűz szent,

de ha rátör a nátha,

és – hapci! – egyet tüsszent,

iszkolj, fuss, ne nézz hátra!

Tüsi bánatában elpityeredett, de könnyek helyett ezüstös szikrák potyogtak a szeméből. Lecsüngő szárnnyal suhant el a családi tűzfészek fölött, és még hallotta a többiek viháncolását.

Haha, hapci, bruhaha!

Leégett a taraja.

Ahogy átlépte Sárkánypapa területének határát, elbujdosott a kíváncsi tekintetek elől. Nappal erdők mélyén, barlangokban húzta meg magát, éjjelenként pedig korgó gyomorral leste a látóhatárt. Mikor felvillant egy-egy távoli tábortűz fénye, Tüsi hangtalanul fölé szállt, és mohón magába szippantotta a lángokat. A tűz körül kuporgó vándorok szájtátva figyelték, ahogy a fénynyalábok az égbe nyúlnak, majd nyomtalanul eltűnnek. Kísérteties szárnysuhogás töltötte be a rájuk szakadó sötétséget.

Futótűzként terjedt a hír, hogy a rengetegben kóbor szellemek tanyáznak, és minden fényt kioltanak maguk körül. A közeli város tűzoltóparancsnoka hitte is, nem is a mendemondákat. Néhány cimborájával tábort vert kedvenc tisztásán, és jókora tüzet rakott, hadd jöjjenek azok a fránya szellemek.

Tüsi már három napja egy falatot sem evett, ezért úgy hatott rá a sötétben imbolygó fény, mint egy tevehajcsárra a sivatag közepén feltűnő oázis. Vad szárnycsapásokkal szelte át az erdőt. A tisztás fölé érve ínycsiklandó illat csapta meg az orrát, a tűzoltóparancsnok ugyanis kitűnő konyhaművész hírében állt. Éppen pirospaprikát adagolt a bográcsgulyáshoz, mikor Tüsi nagy dérrel-dúrral a lángokra vetette magát. Volt tűz, nincs tűz.

– Hát tényleg igaz! – suttogta a tűzoltóparancsnok, és meglepetésében paprika helyett nagy adag borsot szórt a gulyásba.

– Haa-aap-cii!!!

A pillanatnyi vaksötét után egyszeriben nappali fényesség támadt. Tüsi akkorát tüsszentett, hogy a lángba boruló erdő megvilágította lesoványodott testét.

– Ez nem is erdei szellem, csak egy sárkánykölyök! – harsogta a tűzoltóparancsnok. – Gyerünk, kapjuk el!

Tüsi nagyon elszégyellte magát. Esze ágában se volt felgyújtani a környéket, és minden erejével igyekezett megfékezni a tüzet. Így nem vette észre, hogy egyenesen üldözői karjaiba repül. A tűzoltóparancsnok maréknyi csapatával a földre rántotta, majd egy leégett facsonkhoz kötözte Tüsit, de ő még akkor is a tűzet oltotta. Hosszú lángnyelvével megnyalogatta a fák koronáját, mire a tűz egy szempillantás alatt szertefoszlott.

Az erdő hirtelen elcsendesedett. Aztán az emberek egymás szavába vágva kezdtek kiáltozni:

– Egy tűzfaló…

– Egy tűznyaló…

– Egy tűzevő…

– Egy tűznyelő…

– SÁRKÁNY!!!

– Tüsinek hívnak – felelte zavartan a fogoly. – Ne haragudjatok, nem akartam rossz fát tenni a tűzre. Vagyis rossz tüzet tenni a fára…

– Én is épp elég borsot törtem az orrod alá – mondta a tűzoltókapitány megenyhülve. –Figyelj csak, Tüsi, van egy ajánlatom! Téged az Isten is tűzoltónak teremtett. Csapj a tenyerembe, állj be közénk tűzoltónak! Felhagyhatsz a bujkálással, és lesz bőven élelem is.

Tüsinek se kellett kétszer mondani. Örömében szétfeszítette a testére tekert köteleket, és akkorát csapott a tűzoltóparancsnok tenyerébe, hogy majd szörnyet halt szegény. De nem olyan fából faragták, hogy bármi teremtménytől berezeljen. Vidáman feltápászkodott a földről, és Tüsi hátára ülve a város felé indult.

Hajnaltájt értek a főtérre, ahol kisebb riadalom támadt, mikor megpillantották a tüskésbőrű sárkánykölyköt, de a nagy tiszteletben álló tűzoltóparancsnok gyorsan lehűtötte a kedélyeket. Attól fogva Tüsi a tűzoltóság garázsában húzta meg magát, a locsolókocsi mellett. Ha sokáig nem érkezett riasztás, akkor felcsapott kéményseprőnek. Háztetőről-háztetőre röppent, lángnyelvével kipucolta a kéménykürtőket, majd egy átlagos tüsszentéssel begyújtotta a kandallókat. Hamar megszerették és befogadták az emberek.

Tüsi születésnapjára a tűzoltóparancsnok saját kezűleg sütött egy óriási tortát, tele gyertyával. A sárkánykölyök azonban hozzá se nyúlt a mennyei csemegéhez, csak a gyertyák lángját szippantotta magába.

Azóta is boldogan él, ha meg nem – haa-aap-cii!