Tóth Ágnes: Az ötödik

Ha ki kéne osztani a közönségdíjat a cimborák között, akkor az egyik díjazott minden bizonnyal Tóth Ágnes, nagyváradi író, költő lenne az. Bori meséjében játékkal is kedveskedik az olvasóknak: elrejtett benne egy anagrammát. Klesitz Piroskának számtalan érzékeny, különleges grafikát köszönhetünk. A pókok hálója is kérdőjellé görbült a sarokban: vajon kettejüknek miért nem volt eddig közös alkotásuk a blogon?

Klesitz Piroska illusztrációja

Bori volt a Rímkóci család legkisebb lánya. Három nővér és egy báty mellett bizony nem volt könnyű boldogulnia. Szerették ugyan a testvérei, persze hogy szerették, de beteg szüleik ápolása mellett alig-alig jutott rá idejük, hogy játsszanak vele. Jóval idősebbek is voltak Borinál, nem igazán volt türelmük hozzá. Még a születésnapjáról is mindig megfeledkeztek. Az első években csak sejtette a kislány, hogy valami különleges élményből marad ki, és torkaszakadtából bömbölt reggeltől estig, mikor eljött a nagy nap. Később vágyakozva figyelte, hogy a többieknek a születésnapjukon torta jár ajándékokkal, ő meg azt sem tudta pontosan, mikor is jött a világra.
Aztán egy zúzmarás hajnalon – január hó huszonkettedik napján – Bori kipattant az ágyból, és ahogy felöltözött, a lába ellenállhatatlan erővel vinni kezdte az erdei út felé. A kis Rímkóci érezte, hogy vár rá valahol a világ eldugott pontján egy cimbora, aki enyhíteni tudná a magányát, és talán a születésnapjáról sem feledkezne meg.

Csak ment, mendegélt a kislány az erdőbe vezető úton, konokul maga elé meredve. Szívére olyan súllyal nehezedett a magányosság, hogy ha malomkővé vált volna, még a jó Toldi Miklós sem bírta volna felemelni. Már nem sírt. A szeme száraz volt, és valami belső tűz égett benne. A sorsán kesergett, meg az igazságtalanság miatt lázadozott. Aztán egyszer csak felkapta a fejét. Recsegést hallott. A kopasz fák ágai ropogtak a fagytól. Hideg szél lehelt az arcába. Egyre jobban fázott.

Előtte befagyott patakocska bóbiskolt, amelyen egy hidacska ívelt át. Balról nagy fenyőfa állt őrt hóbundájában, jobbról hatalmas göcsörtös bükkfa bólogatott a fiatalabb fák között, mintha a bölcs nagyapjuk lenne, távolabb aprócska ház kuporgott a hófedte tető alatt. Minden nagyon ismerősnek tűnt, és olyan szép és békés volt, mint egy kedves tájkép, amit a falra szoktak akasztani. Igen. Ez az! Éppen ez a téli, erdei részlet van megfestve azon a tájképen, ami otthon a szobája falán függ. Nahát, hogy lehet ez? Vajon ki festette azt a képet? Sokszor nézegette, amikor bánatos volt, mert mindig megnyugtatta. De azon a festményen az öreg ház ablakában valaki könyökölt. „Megyek és megnézem magamnak azt a kis házat” – gondolta Bori, aztán átbukdácsolt a keskeny hídon, és az erdei lak felé vette az irányt.

Ahogy közeledett, egyre jobban látta az ablakban könyökölő kis emberkét, aki itt is, mint otthon a festményen, kíváncsian figyelte őt. Alig ért a ház elé, az ajtó máris feltárult előtte, és ő belépett. Feldíszített kis szobában találta magát. Jó meleg fogadta, amibe vanília és csoki illata keveredett. Az asztalon hatalmas tejszínhabos torta állt csalogatóan, 5 égő gyertyával a közepén. Az ajtó mögül előugrott három manócska. Egy kislány manó: Micó és két kisfiú manó: Rob és Kari. Közrefogták Borit, és táncikálva kiabálták:

– Boldog szülinapot! Élj sokáig Rimkóci Bori!

– Köszönöm, köszönöm! – nevetett boldogan Bori, és befalt egy nagy szelet tortát. Aztán megtudta, hogy a szobájában függő képet még az öreg Rimkóci tata, apai nagyapja festette, amikor idetévedt, s mert Kari manó akkor is éppen az ablakban könyökölt, valami varázslat folytán később minden nap a festményen keresztül látta s figyelte a kislányt és a vele történő eseményeket, és nagyon elszomorodott a magányosságán. Összefogott hát manótestvéreivel: Robbal és Micóval, hogy felvidítsák Borit. A január 22-re virradó hajnalon kihajolt a festménybeli ház ablakán Kari, és az alvó Bori fülébe súgta: „Indulj el az erdei úton!” Hát így került ide Bori.

– Jaj, de jó! – kiabálta. – Most már nekem is vannak cimboráim! Nem vagyok többé magányos. És a manócskák meséltek Borinak, verseket mondtak neki, együtt rajzoltak vele, és nagyokat nevettek. De Rimkóci Bori bármilyen jól érezte magát, mégis hazavágyott. Elköszönt hát a manócskáktól, és megígérte, hogy mikor nagyon magányos lesz, újra eljön hozzájuk. Megköszönte a figyelmességüket, aztán a maradék tortát becsomagoltatta Micóval, és hazavitte az elfoglalt testvéreinek. Azok elszégyellték magukat, és attól kezdve mindig kedvesek voltak Borihoz, és jobban odafigyeltek rá. Micó, Rob és Kari pedig azóta is szebbnél szebb versekkel, mesékkel és rajzokkal lepik meg a kislányt, ha az meglátogatja őket.