Ovlachi Aliz: Borimese

Van egy cimboránk, aki a kezdetektől velünk volt, aztán útnak indult, akár Bori, de nem csak egy erdőn kelt át, hanem egy egész óceánon. Ovlachi Aliz hangját hosszú ideje nem hallottuk, de a születésnapi meghívásunkat elfogadta, és reméljük, még sok játékban a társunk lesz a jövőben is. A szabadkai EmArt Műhely növendékei 2013. szeptembere óta rendszeresen örvendeztetnek meg bennünket szebbnél-szebb rajzaikkal. Aliz meséjéhez Erdélyi Pataki Lárá készített illusztrációt.

Erdélyi Pataki Lárá rajza - Jovan Jovanovic Zmaj Ált. Isk.

Bori volt a Rímkóci család legkisebb lánya. Három nővér és egy báty mellett bizony nem volt könnyű boldogulnia. Szerették ugyan a testvérei, persze hogy szerették, de beteg szüleik ápolása mellett alig-alig jutott rá idejük, hogy játsszanak vele. Jóval idősebbek is voltak Borinál, nem igazán volt türelmük hozzá. Még a születésnapjáról is mindig megfeledkeztek. Az első években csak sejtette a kislány, hogy valami különleges élményből marad ki, és torkaszakadtából bömbölt reggeltől estig, mikor eljött a nagy nap. Később vágyakozva figyelte, hogy a többieknek a születésnapjukon torta jár ajándékokkal, neki meg még a fülét se húzza meg senki, ha eljön január huszonkettedike.

Aztán az ötödik születésnapján Bori kipattant az ágyból, és ahogy felöltözött, a lába ellenállhatatlan erővel vinni kezdte az erdei út felé. A kis Rímkóci érezte, hogy vár rá valahol a világ eldugott pontján egy cimbora, aki enyhíteni tudná a magányát, és talán a születésnapjáról sem feledkezne meg.


Sokáig bandukolt az erdei úton, későre járt már, mikor holtfáradtan először leült egy nagy, mohával borított kőre. Lába sajgott, szeme égett, kiszáradt a torka, és a gyomra is éhesen korgott. Egyszer csak meghallotta a kis erdei vonat füttyét, és hamarosan a zakatolást is, ami egyre közelebbről hallatszott. A kis Rímkóci szíve hevesen dobogott. Hirtelen felugrott a kőről, és odaszaladt a vonatsínekhez. Állomást sehol sem látott, elkezdett hát integetni és kiabálni, hátha észreveszi a mozdonyvezető. A kisvonat nagyot fékezett, csak úgy csikorogtak, zsiborogtak a sínek a kerekei alatt. Bori végigpásztázta szemével a vonatkocsikat, de senkit sem látott, a vonat teljesen üres és elhagyatott volt. Kereste tekintetével a mozdonyvezetőt, de senki sem ült a vezetőfülkében.

- Milyen különös ez a vonat… - gondolta a kis Rímkóci, és elmosolyodott. – Ez a vonat fog engem elvinni valahová, ahol végre én is megünnepelhetem a születésnapomat!

Azzal felszállt, és a kisvonat máris robogott tovább, bele a mélyfekete, sötét erdőbe.

Nem lehet tudni, hány napig, hány hétig robogott Borival ez a különös kisvonat. Azt sem tudni, végül hol állt meg. Az azonban bizonyosan tudható, hogy egyszer csak lefékezett, Bori pedig fürgén és vidáman szállt le róla - mégpedig a világ másik végén. Nem tudni, van-e neve annak az országnak, ahová Bori érkezett. De az biztos, hogy hegyek, tengerek, hatalmas esőerdők és sivatagok borítják. Esténként kabócák énekelnek a ligetekben, és olajfák illatoznak az utak mentén. A kis Rímkóci estére leereszkedett a völgybe, ahol apró kunyhók sora pihent. Az emberek pattogó, vörösen izzó tüzeket ültek körül, hűs vizet kortyoltak, és húst sütögettek. Apró gyerekek szaladgáltak a kis folyó mindkét partján. Egyikük, egy kisfiú, kézen fogta Borit, és odavezette a tűzhöz.

A kisfiú – akárcsak a többi ember - nem beszélt, csak a tekintetével üzent Borinak.

- Hamarosan kezdődik az ünnepség… - nézett a kisfiú Borira.

- Milyen ünnepség? – kérdezte a kis Rímkóci csodálkozó szemével.

- Majd meglátod! – jött a válasz valahonnan, talán az erdő mélyéről vagy a hegyek gyomrából, de az is lehet, hogy csak egy régen eltévedt visszhang érkezett meg hozzájuk valahonnan a magas hegyoldalakról.

Az emberek most még nagyobb tüzeket raktak, a szikrák az egekig pattogtak. Különös, édes illatú magokkal szórt süteményeket készítettek, és nektárokat hoztak ropogós bambuszlevelekben. A távoli, halk zene egyre hangosabb lett, és kisvártatva mindenki táncra perdült. Bori most már biztos volt benne, hogy ez csak egy szülinapi buli lehet. Végigfürkészte a színes, kavargó, zajos társaságot, hátha meglátja a szülinapost, de végül is arra a következtetésre jutott, hogy itt most bárki lehet a szülinapos… egyszerűen lehetetlen volt eldönteni, ki az.

Aztán valaki hozzáért a karjához, és rámosolygott. Levette róla a poros pöttyös ruháját, és virágokból font szoknyát adott rá. Senkinek sem voltak olyan viruló, élénk színű virágai, mint Borinak, és a kis Rímkóci már kezdte sejteni, hogy itt minden bizonnyal csak ő lehet az, akinek szülinapja van… Végül aztán valóban semmi kétsége sem maradt efelől, mert a következő pillanatban az emberek sorban odaléptek hozzá, és egyenként jó alaposan meghúzták mindkét fülét, ahogy illik (nem túlzás, valóban szó szerint tolongtak, hogy Borival találkozhassanak!).

Bori és a kisfiú sokáig játszott a folyóparton. Vízzel fröcskölték egymást, futkorásztak, és kavicsokat dobáltak a habok közé. Később még egy csapat gyerek csatlakozott hozzájuk, nevetésük órákig gyöngyözött a völgyben a cikázó folyó partjainál.

A húsok eközben ropogósra sültek, a kenyerek szép pirosra duzzadtak a kemencékben, és a sütemények is ínycsiklandóan illatoztak már. Átható, fűszeres illatuknál messzebbre csak a pirkadatig tartó zeneszó hangjai jutottak. Ezt talán még sok-sok ezer kilométerrel odébb, egy távoli városban is hallották Bori szülei és testvérei.

- Mááár megint koncerteznek valahol… - morgott Bori édesanyja. – Mindig van valami, itt sosem lehet nyugodtan pihenni! – Végigjárta a házat, és minden ablakot bezárt. Mikor Bori szobájába ért, odalépett az ágyhoz, és végigsimított a takaró sarkán. A szürkületben nem vette észre, hogy üres az ágy, senki sem alszik benne.

Halkan becsukta maga mögött az ajtót, hogy fel ne ébressze az alvó kislányt.

Eközben a kis Rímkóci a világ másik végén élete legfergetegesebb szülinapi buliján volt éppen! Hajnalig táncolt kipirult arccal a lobogó tűzfényben. Aztán pirkadatkor egyszer csak fáradtan lerogyott a fűbe, és nyomban el is aludt. Valaki odalépett hozzá, megsimogatta, és puha takaróval betakargatta.

Késő délelőtt volt már, mikor gyengéden felébresztették. A nap magasan járt, egyre erősebben lövellte tűznyilait a földre, nem akarták, hogy Bori bőre leégjen. Friss, hűvös vízzel itatták, bambuszlevélbe útravaló elemózsiát csomagoltak, és tekintetük a messzeségbe révedt, mintha így akarták volna tudtára adni, hogy ideje hazaindulnia. A távolból felsivított a kisvonat füttye. Bori álmosan, szemét dörzsölgetve feltápászkodott, megölelte a kisfiút, akivel olyan jót játszott a folyóban előző nap, és bátor léptekkel elindult abba az irányba, ahonnan a kisvonat zakatoló hangját hallotta. Távolodóban még hátra-hátrafordult, és integetett a szigetlakóknak, akik mosollyal válaszoltak neki.

Sokáig tartott az út hazafelé, és Bori közben végig erre a különös, de egyben nagyszerű születésnapi ünnepségre gondolt. Nem voltak színes lufik, nem volt Megdonálc, és mégis, milyen remek születésnap volt! Ez az ötödik… nahát… ez valami igazán különleges volt…

Mikor hazaért, már sötét éjszaka volt, a házban mindenki csöndesen aludt (kivéve Bori édesapját, aki sohasem aludt csöndesen, hanem mindig csak hangosan – hogy is mondják? horkolászni szokott, vagy mit? – de már mindannyian megszokták, nem is tudtak volna talán enélkül elaludni). A kis Rímkóci halkan felosont icike-picike szobájába, és befeküdt az ágyába. Sokáig nem tudott aludni a boldogságtól, annyira hihetetlen volt, hogy egy robogó kis erdei vonattal ilyen nagyszerű szülinapi zsúrba juthat az ember. Gondoljatok csak bele… egy ötéves ember… egy ÖTÉVES!