Interjú Miklya Luzsányi Mónikával és Miklya Zsolttal

Rímkóci Bori annyira meg volt illetődve, hogy egyszerre két alapító cimborával készíthet interjút, hogy dadogva köszönt nekik csókolomot, és utána nem jutottak eszébe a kérdések. Szerencsére Miklya Zsolt elmondott halkan egy csupajáték verset, Miklya Luzsányi Mónika pedig megnevettette mindig kéznél lévő humorával. Később Bori jegyzetfüzete is előkerült a kérdésekkel, így az interjú ezúttal sem maradt el.

Rímkóci Bori: Hogyan, mikor keveredtél az Író Cimborák közé?
Miklya Zsolt: Dávid Ádámtól kaptam egy e-mailt, amiben invitált minket az alakuló Író Cimborák közé, és rögtön feladatot is adott: Fedezzük fel az Illusztrátor Pajtások rajzait, és ezek közül írjunk valamelyikhez szöveget. Nálam azonnal beindult, mind a felfedezés, mind a versírás, magam sem számítottam rá, hogy ennyire inspiráló lesz a kérés. Az első verset Agócs Írisz „Nyuszi, el” c. rajza ihlette, s a hátat fordító nyúl valóban átlépte velem a küszöböt: négy hónap alatt 21 verset írtam különböző illusztrációk ihletésére.

Miklya Luzsányi Mónika: Pontosan nem emlékszem, nyilván Zsolt beszélt róla. Az a kép maradt meg élesen, ahogy a 2012-es Könyvhéten álldogálunk Ádámmal és Nórival (Majoros Nóra), és olyan lelkesedéssel tervezzük, szervezzük az ÍC-t, mintha még mindig kamaszok lennénk, és a világot akarnánk megváltani. Számunkra egy kicsit az is volt, és mai napig is az, mert egy valódi (na, jó… virtuálisan működő, de azért igazi) munkacsoportról van szó, ahol az önérdekeket félretéve küzdünk a jó cél érdekében. Ami nem más, mint hogy minél több jó szöveg jöjjön létre. Az évek alatt persze nemcsak kiváló írások és grafikák, hanem komoly barátságok is születtek. Én magam is tudom, hogyha bármilyen problémám lenne, akár szakmai, akár magánéleti, van jó néhány Cimbi, akikhez azonnal fordulhatnék segítségért.

R.B.: Mit jelent számodra az, hogy az ÍC tagja vagy?

M. Zs.: Inspirált jelenlétet, ami az ÍC-n 5 éve tart. Egy hozzám hasonló emberben jóval több alkotó energia feszül, mint amit – szerencsés eseteket kivéve – a jelen kulturális és kiadói élettér aktivizál és megenged. Akiben ott motoszkál ez a többlet, az nem nyughat, addig keres – vagy keresik őt –, míg valahogy ki nem bújik a palackból az alkotás szelleme. Számomra ez az alkotóközösség nyitott meg legjobban egy olyan csatornát, amin keresztül a mélyre zárt energiák is felszabadulnak, és alkotóerővé válnak, romboló, destruktív erő helyett. A közösségi létforma, az alkotótársakkal való műhelyszerű együttgondolkodás és összjáték különösen fontos nekem, és szerintem másoknak is. Tanulnunk kell az egymásért való felelős csapatmunkát írói-szerkesztői vonalon is, nem igaz, hogy az csupán individuális tevékenység. És ezt a közösségformáló hatást legjobb játékosan, igazi csapatjátékként megélni.

M. L. M.: Nekem is a közösségi élmény ad a legtöbbet. Az író otthon ül és ír. Néha elmegy találkozókra, felolvasásokra. A többi íróval maximum ilyenkor találkozik, esetleg még a Könyvhéten. Az Író Cimborák viszont folyamatosan kapcsolatban vannak egymással. Nyilván nem mindenki mindenkivel, de elég széles hálózatot ölel fel egy-egy ember kapcsolatrendszere a Cimbiken belül. Hát még, ha a Pajtásokat is idevesszük!

R.B.: Melyik téma volt az elmúlt öt évben a kedvenced? Milyen projektet látnál szívesen?

M. Zs: A kezdeti eufória után azok a projektek jelentettek a legtöbbet, amelyek természetes módon létrehozták az inspirációáramlást. Sokat lendített ezen az első közösen írt mese, aztán a „Kinek a bőre” gyerekrajz-pályázat, ahol a gyerekek rajzai nem várt hatást váltottak ki szinte mindenkiből. Második gyerekrajz-pályázatunk ezt vitte tovább, nemcsak mennyiségi, hanem minőségi többlettel. Sokat jelentett számomra első műhelytáborunk is tavaly nyáron, ahol végre a személyes interakciók kaptak fő szerepet, az időnként már személytelenné váló körlevelek és olykor kapkodó e-mailek helyett. Ebben az irányban folytatnám szívesen a csapatépítő munkát, szélesítve az offline interakciók és a szerkesztői összefogás lehetőségét.

M. L. M.: Húúú, sok kedvenc volt, de talán az Aranyecsetet élveztem a legjobban, amikor Nemes Nagy Ágnes meseregényét írtuk tovább közösen. És hát a TÁBOR! Nagyon jó volt a valóságban is együtt lenni a Cimbikkel, együtt gondolkodni az előadókkal, alkotni külön-külön és közösen. Nagyon intenzív, ám egyben üdítő egy hetet töltöttünk együtt Kiskunfélegyházán, aminek reménység szerint idén is lesz folytatása.