Smelka Sándor: Isten éltessen, Rímkóci Bori!

A nyári tábor óta aktív tagunk Smelka Sándor, aki sok vidám perccel örvendeztetett meg bennünket. Különleges alkotótárs szegődött mellé: a meséjét Fricska Dorka illusztrálta, aki a Mi lenne, ha gyerekrajz-pályázatunkon szerepelt, majd csatlakozott hozzánk illusztrátorként. Remélem, tíz év múlva sikeres grafikusként fontos állomásként fog visszatekinteni a cimboráira.

Fricska Dorka illusztrációi

Bori volt a Rímkóci család legkisebb lánya. Három nővér és egy báty mellett bizony nem volt könnyű boldogulnia. Szerették ugyan a testvérei, persze hogy szerették, de beteg szüleik ápolása mellett alig-alig jutott rá idejük, hogy játsszanak vele. Jóval idősebbek is voltak Borinál, nem igazán volt türelmük hozzá. Még a születésnapjáról is mindig megfeledkeztek. Az első években csak sejtette a kislány, hogy valami különleges élményből marad ki, és torkaszakadtából bömbölt reggeltől estig, mikor eljött a nagy nap. Később vágyakozva figyelte, hogy a többieknek a születésnapjukon torta jár ajándékokkal, neki meg még a fülét se húzza meg senki, ha eljön január huszonkettedike. Aztán az ötödik születésnapján Bori kipattant az ágyból, és ahogy felöltözött, a lába állhatatlan erővel vinni kezdte az erdei út felé. A kis Rímkóci érezte, hogy vár rá valahol a világ eldugott pontján egy cimbora, aki enyhíteni tudná a magányát, és talán a születésnapjáról sem feledkezne meg.

Az erdei út kanyarodott jobbra, kanyarodott balra, fel a hegyre, le a völgybe, majd sok-sok kanyar, hegy-völgy után – mikor Bori már teljesen átfagyott – egy havas rétre vezetett, ahol nagyon érdekes ház állt: úgy nézett ki, mint egy nagy-nagy túrabakancs, amiben a kirándulók, vándorok szoktak gyalogolni. Bori ilyen házat még nem látott, ezért azt gondolta, megnézi közelebbről. Hamarosan a bakancsház ajtaja előtt állt. A hatalmas épület toronyként magasodott föléje. Mintha egy hanyag óriás hagyta volna el a cipőjét a rét közepén. Bekopogott az ajtón, s míg az kitárult, torkában dobogott a szíve. Néhány pillanat múlva egy asszony jelent meg a küszöbön, aki gömbölyű volt, akár egy labda, és pirospozsgás, akár egy alma.

– Szia, a nevem Tónki néni. Te vagy Rímkóci Bori, aki világgá ment otthonról, hogy  cimborákat szerezzen? – kérdezte.

Bori elámult. Vajon honnan tudja mindezt ez a gömbölyű asszony? A kislánynak nem is jött ki hang a torkán, csak bólintott.

– Akkor jó helyen jársz, mert ez az Útilapu panzió. Itt csak olyan gyerekek laknak, akik világgá mentek otthonról.

– Ilyen hely is van?!

– Hát persze hogy van. Valahova meg kell érkeznie annak, aki világgá ment. Tónki néni gondoskodik az ilyen gyerekekről.

– Miért hívnak Tónkinak?

– Mert ha valaki egy ajTÓN KIlép, én itt várom. Épp jókor érkeztél hozzánk, mert ma este egy születésnapi partit fogunk tartani.

– De jó, hiszen én is ezen a napon…

– Igen, igen, ezen a napon érkeztél – vágott közbe Tónki néni –, és most kapsz egy nagy pohárral a forró kakaónkból, aztán mehetsz is segíteni tortát sütni a többieknek.

A meleg ital jól esett Borinak, majd mikor a kandalló előtt ülve egy kicsit átmelegedett, akkor egy hatalmas konyhába vezették, ahol négy-öt lány tortát készített. Rímkóciék legkisebb lánya nagyon elkeseredett: olyan helyre akart világgá menni, ahol végre őt ünneplik, ő kap ajándékot, erre most valaki másnak süt tortát, ráadásul nem is ismeri az illetőt. 
De hamar megvigasztalódott, mert a lányok – akik mind idősebbek voltak nála – nagyon kedvesen viselkedtek vele, és ha elrontott valamit, türelmesen kijavították a hibáját. Ezenkívül remek tréfákat eszeltek ki. Például ez egyik lány bajuszt csinált magának tejszínhabból. Borinak ez nagyon tetszett.

Amikor a torta bekerült a sütőbe, Tónki néni jelent meg az ajtóban, és arra kérte a kislányt, szedjen virágot az ünnepeltnek.

– De hát nekem is… – kezdte Bori hadarva, de a gömbölyű asszony közbeszólt:

– Igen, igen, neked is van munkád, és ez így van rendjén.

– Nem is ismerem az ünnepeltet!

– Sebaj, szedd a csokrot úgy, mintha magadnak szednéd.

– Tél van. Ilyenkor nincsenek is virágok!

– Az Útilapu panzióban mindig van virág.

Borit átkísérték egy üvegházba, ahol ismét nagy sóhajtozásba fogott:

– Szép kis világgámenés ez! Eljöttem, hogy talán engem is megünnepelnek valahol, erre én szedek csokrot valakinek, akit nem is ismerek.

Aztán eszébe jutott, mit mondott Tónki néni: mintha magának szedné. Megkereste tehát az üvegház legszebb virágait: a rózsát, a szegfűt és a margarétát. Nagyon élvezte, ahogy ezt a sok szép virágot egy gyönyörűséges csokorba kötötte.

 

Ezután Tónki néni azt kérte Boritól, hogy menjen énekpróbára, mert este énekelni is fognak majd az ünnepeltnek. Bori igen élvezte a közös éneklést a többi gyerekkel, mert otthon még soha senki nem énekelt vele, mindig csak egyedül dudorászott.

Ezután már csak egy dolog volt hátra: meg kellett beszélni, hogy milyen játékot játsszanak a szülinapossal a partin. Mindenki elmondta a kedvencét, még Bori is, aki ekkor már teljesen elfejtette a saját születésnapját, mert a rengeteg új játék minden gondolatát kitöltötte.

A szülinapi partit a bakancsház jól befűtött ebédlőjében tartották, amit persze előzőleg közösen feldíszítettek. A gyerekek hamar elfoglalták a helyüket az asztalnál, ahol mindenkinek jutott hely, csak Borinak nem. Bori újra elkeseredett: egész nap dolgozott, tortát sütött, virágot szedett, mégis az asztalfőn van már csak hely, ami az ünnepelté, hiszen ott áll a torta öt gyertyával meg ott van az a virágcsokor is, amit ő készített délután.

– Nem ülsz a helyedre? – kérdezte Boritól Tónki néni.

– Már csak az asztalfőn van hely – válaszolt a lány, sírásra görbülő szájjal.

– Az a tiéd. Hát nem neked van szülinapod?!

Az ám, hiszen Bori a nagy készülődésben el is felejtette megkérdezni, hogy ki is az ünnepelt. Még a lélegzete is elállt az örömtől, ahogy odaült az asztalfőre. Sose fordult elő kicsi életében, hogy ennyi gyerek ünnepelte volna őt.

– Ajándékot is kapok? – kérdezte.

– Már megkaptad – válaszolt Tónki néni. – Ez a nap volt az ajándék: az új barátok, a közös munka, a közös nevetés, a közös készülődés, a közös éneklés. Ez mind-mind olyan ajándék, amire egy magadfajta „csavargónak” szüksége van. Már csak egy valamivel tartozom.

A gömbölyű asszony vidáman meghúzta a kislány fülét: