Acsai Roland: Bori vs. Juliska, meg a mérgezett (?) torta

2013. februárjában hirdettük meg a Kinek a bőre? című pályázatunkat. Ez volt az első nagyszabású programunk, amelyben iskolákat, alkotóműhelyeket mozgattunk meg, és több cimbora is csatlakozott hozzánk. Azóta van velünk Acsai Roland is, aki most új folytatást álmodott Bori meséjéhez. Az illusztrációt Kyrú készítette.

Kyrú illusztrációja

Bori volt a Rímkóci család legkisebb lánya. Három nővér és egy báty mellett bizony nem volt könnyű boldogulnia. Szerették ugyan a testvérei, persze hogy szerették, de beteg szüleik ápolása mellett alig-alig jutott rá idejük, hogy játsszanak vele. Jóval idősebbek is voltak Borinál, nem igazán volt türelmük hozzá. Még a születésnapjáról is mindig megfeledkeztek. Az első években csak sejtette a kislány, hogy valami különleges élményből marad ki, és torkaszakadtából bömbölt reggeltől estig, mikor eljött a nagy nap. Később vágyakozva figyelte, hogy a többieknek a születésnapjukon torta jár ajándékokkal, neki meg még a fülét se húzza meg senki, ha eljön január huszonkettedike.

Aztán az ötödik születésnapján Bori kipattant az ágyból, és ahogy felöltözött, a lába ellenállhatatlan erővel vinni kezdte az erdei út felé. A kis Rímkóci érezte, hogy vár rá valahol a világ eldugott pontján egy cimbora, aki enyhíteni tudná a magányát, és talán a születésnapjáról sem feledkezne meg.

Hogy Bori miért éppen az erdő felé vette az irányt, nem lehetett tudni, hiszen az erdőbe alig merte betenni bárki a lábát. Jancsi és Juliska volt ott a hatodik b-ből, de ők is megjárták. Ijesztő történetek keringtek róla, amiket Bori jól ismert, és most is a hideg futkosott a hátán, amikor felidézte az emberevő mimózákról és a nagyfejű óriásbagolyról szóló mondatokat.

Valami mégis úgy vonzotta az erdő felé, mintha az erdő fái mágnesből lettek volna, a szíve meg vasból. Pedig Bori szíve nem volt vasból. Éppen ellenkezőleg. Szeretetből volt, simogatásból, jó szavakból és álmokból. Talán ez lehetett közös benne és az erdőben.

Az álmok. A fák között álombeli teremtmények éltek – és nem csak rémálmokból valók. Mert a mesék nem csak emberevő mimózákról és nagyfejű óriásbaglyokról szóltak, hanem tündérekről és manókról is. Beszélő medvékről, és menyasszonyi ruhában repkedő feketerigókról. Bori rájuk volt kíváncsi, a szíve hozzájuk vonzotta.

De alig lépett az erdőbe, elé toppant valaki. Bori levegő után kapott.

– Nem kell úgy megijedni, kislány! – mondta a vénasszony, akit Bori még sohasem látott. Az biztos, hogy nem a városban lakott. Fejét fekete kendő fedte, amin fehér halálfej látszódott, és sötétkék ruhája olyan hosszú volt, hogy Bori csodálta, hogy nem botlott még el benne. Az orra vasból volt, és láthatóan sokat állhatott odakint az esőben, mert erősen rozsdásodott. – Úgy tudom, még soha nem köszöntöttek fel a születésnapodon – kezdte erős vasorrhangon. – Ez nagyon csúnya dolog a családodtól.

– De…

– Nem kell őket megvédened, drágám. Rosszul bántak veled, és kész. Ezen nincs mit szépíteni. Szerencsés vagy, hogy velem találkoztál, mert én vagyok a Születésnapok Boszorkánya, rövidítve a Szülbosz, akinél mindig van egy szelet csokitorta a hozzád hasonló, pórul járt teremtéseknek. – Azzal a karjára akasztott kosárból kivett egy tányért, amin egy szelet torta ült. Száraznak látszott és réginek, és a tetejét borító zöld réteg inkább tűnt penésznek, mint cukornak. Még egy gyertya is állt a tetején. – Van nálad tűz? – kérdezte a boszorkány, aztán megválaszolta saját kérdését. – Hogy lenne! Még nem dohányzol. Én szerencsére már leszoktam. Sebaj! – csettintett, és a hüvelykujja végén egy lángocska kezdett táncolni. A boszorkány meggyújtotta vele a gyertyát.

– Nem mérgezett? – kockáztatta meg Bori, bár tisztában volt vele, hogy ezzel felhúzza a nénit.

– Mérgezett?! – vörösödött el néhány pillanatra a vénség feje.

– Tetszik tudni, mint abban a mesében az alma.

– A Hófehérkében?

Bori bólintott. Egész jól megértették egymást a banyával.

– Szerinted ez alma?

A torta valóban nem alma volt.

– Szerinted te Hófehérke vagy?

Bori valóban nem volt Hófehérke.

– Szerinted én gonosz boszorka vagyok?

A néni valóban gonosz boszorka volt.

– Akkor mire vársz, harapj bele!

Bori nagy levegőt vett, elfújta a gyertyát, aztán elvette a tortát a tányérról, és beleharapott. Annyira vágyott már egy születésnapi tortára, hogy képtelen volt ellenállni neki.

De nem tudta lenyelni. Táncolni kezdtek körülötte a fák, és forogni kezdett vele a világ. A boszorkány mégis becsapta, gondolta ijedten, a torta mégis mérgezett volt. Itt a vég. Hallotta a banya nevetését, olyan volt, mintha száz varjú károgott volna.

Aztán az öregasszony váratlanul hátba vágta. Bori kiköpte a tortadarabot.

– Régi volt ez a torta. Túl száraz, ezért megakadt a torkodon – pironkodott a vénség.

– A néni megmentette az életemet! – lepődött meg Bori.

– Még szép! Gyere, bemutatlak az óriásbagolynak. De ne lepődj meg, ha azt mondja rád, hogy nagyfejű… – A boszorkány egy mézeskalácsházhoz vezette Borit. A ház gyanúsan hasonlított ahhoz, amire Jancsi és Juliska talált az erdő mélyén. Juliska akkoriban már felsős volt. Bori a játszótérről ismerte. A nagy kalandja óta beképzelt lett, és mindenkit mélyen lenézett. Még szegény Jancsit is.

– Ez nem az a ház, amiben az a…

– Már megint kezded! – sóhajtott a boszorkány, és bevezette a mézesmázos kunyhóba. Az ebédlőben terített asztal várta őket, ami mellett különféle lények ültek. Manók és tündérek. És ott ült a nagyfejű óriásbagoly is, akiről már annyit hallott.

Az asztal közepén egy tízemeletes csokitorta díszelgett, olyan magas volt, hogy alig fért be a szobába, és a tetején egy ötöst formázó, piros gyertya égett. A boszorkány Borit az asztalfőre ültette, aztán elővett a zsebéből egy papirost, amin fekete sorok álltak.

– És most engedd meg, hogy felolvassam neked Acsai Roland gyerekversét, amit a neten találtam, és tegnap nyomtattam ki.

– Itt is van világháló? – kérdezte a kislány. – Nem csak pókháló… – nézett a sarkokba Bori.

– Hát persze!

Miután a boszorkány felolvasta a verset, megtörölte könnybe lábadt szemét, és végül meghajolt. A tündérek tapsikoltak. A bagoly huhogott. A manók csöpögő orrukat törölgették az asztalterítő nagyságú zsebkendőikbe.

– Tudjátok, fiatal koromban színésznőnek készültem, és több versmondó versenyen is indultam, de az orrhangom miatt mindig csak második lettem – vallotta féltve őrzött titkát az idős asszony.

Teljesült Bori álma.

– Ha ezt Juliskának elmesélem, meg fog pukkadni az irigységtől! – suttogta maga elé.