Várfalvy Emőke írásai

Sebők Csáki Tiána rajza (EmArt Műhely, Szabadka)

Angyal a cipősdobozban

Egy aprócska angyal egy reggel arra ébredt, hogy sűrű sötétség veszi körül, és mozdulni sem tud.

– Vajon mi történhetett velem, míg aludtam? – töprengett, és elkezdett tapogatózni maga körül.

Ahogy a nagy szorosságban sikerült a kezecskéjét kicsit kinyújtania, úgy érezte, mintha valakinek a lábát fogná meg.

– Hé, te meg mit akarsz a lábammal? – mordult rá egy hang a sötétből.

– Én semmit, csak tapogatózom, mert nem tudom, hogy hol vagyok és... – kezdett bele az angyalka a mentegetőzésbe, de a morgó hang félbeszakította.

– Mi az, hogy nem tudod, hogy hol vagy?! – Majd kicsit megenyhültebben hozzátette: – Itt vagy a dobozban.

Az angyalka örült neki, hogy nincs egyedül, hiszen a láb és a hang bizonyosan valakihez tartozik, és ha valaki van vele itt a sötétben, akkor már nincs egyedül. Igyekezett kicsit fészkelődni, hátha valahonnan beszűrődik egy kis fény, hogy lássa, ki is lehet a morgó hang gazdája. De ahogy helyezkedni próbált, érezte, hogy nagyon megnyomott valakit, aki azonnal fel is visított panaszos, vékonyka hangon:

– Auuu! Ne lapíts szét, ez fáj!

– Ne haragudj! – mondta az angyalka, és megpróbált nem mozdulni többet. – Nem akartalak bántani, csak egy kis fényt szerettem volna találni.

– Fényt? Minek neked fény? – kérdezte a vékonyka hang.

– Hát – kezdett bele az angyalka bizonytalanul –, mert félek a sötétben.

– Én is – mondta a vékonyka hang tulajdonosa szomorúan.

Egy darabig csend volt. Nem szólt sem az angyalka, sem a morgó hang, sem a vékonyka hang tulajdonosa. Majd egyszer csak a nagy, fekete sötétség mintha mozogni kezdett volna, s a távolból morajlás hallatszott.

– Jaj, mi történik? – szólalt meg rémülten az angyalka, és ijedtében belekapaszkodott a korábban talált lábba.

– Megyünk valahova – mondta a morgó hang tulajdonosa töprengve.

– De vajon hova? – kérdezte az angyalka, és egyre szorosabban kapaszkodott a lábba.

– Nem tudom – mondta a morgó hang tulajdonosa –, de ha ennyire félsz, nyugodtan foghatod a lábamat, amíg kiderül. Csak ne szorítsd ennyire, mert az fáj.

Az angyalka boldogan kapaszkodott a morgó hang tulajdonosának lábába, majd eszébe jutott valami:

– Hallod, te, akit az előbb majdnem kilapítottam, gyere, próbáld megfogni a kezem! Így talán te sem félsz majd.

– Jó, az nagyon jó lesz – suttogta a vékony hang, és apró kezecskéjével elkezdett tapogatózni. Először az angyalka ruháját találta meg, majd az egyik szárnyából húzott ki véletlenül egy pihét, végül elérte az angyalka kicsi, de meleg kezét.

Telt-múlt az idő, s egyszer csak megállt a mozgás, megszűnt a morajlás, mintha más zajok hallatszottak volna. Más, kellemesebb zajok.

– Hallgassátok csak! Vajon mi lehet ez? – szólalt meg elsőként ismét az angyalka.

– Nem tudom – mondta a morgó hang.

– Félek – suttogta a vékonyka hang.

Aztán hirtelen világos lett. A doboz fedelét egy három éves szőke kislány tartotta a kezében, s hatalmas szemekkel bámult a dobozba. Körülötte a testvérei mind így álldogáltak egy-egy másik cipős doboz felett áhítatos örömmel.

Az angyalka éledt fel elsőként a dobozból. Gyorsan felröppent, és leült a szobában álló vékony, dísztelen karácsonyfa tetejére, és onnan szemlélte, hogy mi történik a szobában. Hamarosan meglátta, kiknek is fogta a lábát, és ki kapaszkodott a kezébe. A dobozban egy barna, puha plüss kutya és egy szőke, piros szoknyás rongybaba utazott sok-sok édesség, színes ceruza és csillogó hajcsattok társaságában. Az angyalka mosolyogva szállt körbe a szobában, és örömmel figyelte a cipős dobozok tartalmát nézegető, boldog gyerekarcokat. A plüsskutya és a rongybaba akkor már a három éves szőke kislány ölében pihent békésen mosolyogva.

Szabó Réka Dorottya rajza (EmArt Műhely, Szabadka)

Hóbortos hóboltos

Legkedvesebb hóbortom,

kinyitom a hóboltom.

Vigye, aki tudja,

ingyen van a dunyha!

Száll a pihe szerte,

háztetőkre, kertbe,

fehér az utca, tér,

én vagyok a tél.