Méhes Károly: Spenót találkozása a Mikulással

Kujundzsity Tifani rajza (J. J. Zmaj Általános Iskola, Szabadka)

            
            Aztán megjött a tél. 

Egy csípős, ám derült napon Spenót kutyus lélekszakadva rontott oda kerítéshez, hogy a maradék, deres fű között mélán kaparászó Papucsot fellármázza.

– Jaj, jaj, jaj, jaj!

– No, mi bajod már megint?

– Ott, ott, ott! Kint az úton!

– Mi van ott?

– Jön valaki, vau-vau-vau!

– Hát aztán, ilyesmivel zavarsz?

– De… ez nagyon-nagyon furcsa bácsi! Hosszú fehér szakálla van, és teljesen piros ruhát hord, ami leér a földig!

– Ne mondd!

– De bizony! És ami még félelmetesebb, hogy egy nagy zsákot hoz a hátán!

– Aha. Egy zsákot.

– I-igen… És én félek a zsákos bácsiktól, mert egyszer a Pogácsa bácsi azt találta mondani: ha nem viselkedek rendesen, odaad a zsákos embernek!

– Jól tette volna. Rossz kutyákra semmi szükség.

– És most jön ez a zsákos értem! Pedig olyan jó vagyok, vau-vau-vau!

– Csönd legyen, ne voníts így a fülembe! Inkább maradj veszteg, és figyeld meg alaposan, mit fog csinálni a Piros Ruhás Öregapó!

– Én úgy félek…

– Te csak ne félj, nem lesz semmi baj – mordult egyet Papucs kutya, majd megvakarta a füle tövét. Azt kérdezte halkan: – A lábtörlőn… mi a helyzet? Nincsenek odakészítve a gyerkőcök cipői?

– De igen! Akartam is mondani, illetve kérdezni, hogy ez meg mi a csuda.

– Odarakták, ma ott a helyük. Ne törődj vele!

– Ugye, nem szabad megrágni őket?

– Bizony nem! Különben sem neked, hanem a Piros Ruhás Öregapónak tették ki a cipőket.

– Ő fogja megrágni őket?

– Te szerencsétlen! Nem vetted észre, hogy ő nem kutya? Nem azért jön, hogy cipőket rágjon. Inkább nézted volna meg, elég tiszták-e azok a cipők…

– Körbeszaglásztam mindegyiket, ahogy tőled tanultam. A Ropié elég tiszta, a Kifli bakancsán akad egy-két sárfolt.

– Azt kellett volna inkább letisztogatnod. A Piros Ruhás Öregapó nem szereti azokat a cipőket, amiket nem pucoltak ki rendesen. Eredj, végezd a dolgod!

– Jaj, jaj, jaj…!

– Mi van már megint?

– Ne küldj el, amíg itt lesz ez az izé… a Piros Szakállas Öregapó…

– Nem a szakálla piros, te kelekótya! A ruhája.

– Jó, de gyere velem, és bújjunk ide a sufni mögé!

– Szép kis vircsaft, mondhatom! Még hogy elbújni! Te aztán vagy egy valóságos szelindek, Spenót!

Papucs kutya szokás szerint mirgett-morgott, de persze, hogy engedett a kicsi Spenót kétségbeesett kérlelésének, és együtt csöndben meghúzódtak a sufni mögött. Innen ugyanis kiválóan lehetett látni a kerítés mögött az utcát, a kaput és a teraszt is, ahol a bejárat előtt ott várták sorsukat Ropi és Kifli kikészített cipőcskéi.

A fehér szakállas, Piros Ruhás Öregapó ekkor ért oda a kapuhoz. A vállán valóban tömött, barna zsákot cipelt.

– Papucs, nézd! Csak úgy bejön!

– Varázskulcsa van, ami minden zárt nyit, tudhatnád! Csendben legyél, nem megmondtam?

– De nem is csöngetett, meg sem kérdezte, be szabad-e jönnie?!

– Hiszen várják, te!

– Papucs, ez egy betörő! Sőt, azt hiszem, rabló! – visított fel Spenót.

– Elhallgass már!

– De hát nem azt tanultuk, ha rabló jön, akkor háromezernégyszáztizenkilencet kell vakkantani, és nekirontani, s addig nem hagyni neki békét, amíg le nem cibáljuk még a bugyiját is?

– Spenót! – szisszent rá a foga közül Papucs, és nagy, súlyos mancsát rátette a kiskutya kobakjára.

– De hát ez egy rabló…! Betörő…!

– Nyughass! Inkább figyelj, mit fog most tenni!

Spenót egy pillanatra elhallgatott, és megbabonázva szemlélte, ahogy a Piros Ruhás Öregapó felment a négy foknyi lépcsőn, és leemelte a válláról a zsákot.

– Én megmondtam, Papucs bácsi – kezdte újra Spenót. – Most fogja ellopni a Ropiék cipőit.

– Bolond vagy!

– Most nyitja a zsákját. Látszik, hogy már másutt teletömte cipőkkel.

– Idefigyelj, Spenót! Ez a bácsi nem tolvaj. Te még sose hallottál a Mikulásról?

– Mi…? Mi?

– Semmiféle „mi”, hanem Mikulás. Nem tolvaj ő, hanem épp ellenkezőleg: egy jóságos öreg bácsi, aki ajándékokat hoz azoknak, akik megérdemlik.

– És akik nem, azoknak elrakja a cipőjét?

– Ezt verd már végre ki a fejedből! Nincs szüksége cipőkre. Megmondtam, figyelj, és akkor mindent megtudsz.

– Jó – felelte végre a megszeppent Spenót, és ha lehet, még jobban kiguvasztotta a szemét.

Eközben a fehér szakállas, piros ruhás bácsi, a Mikulás, ahogy Papucs nevezte, benyúlt a zsák száján, és odabent kotorászott, míg valami a kezébe nem akadt.

– Elővett valamit – súgta Spenót Papucs bácsi fülébe.

– Ugyan mit?

– Ez is olyan, mint egy zsákocska, csak kisebb és piros.

– Na látod!

– A nagy zsák hasában vannak a kis zsákok? Mint a kutyaanyuka hasában a kiskutyák? –érdeklődött kicsit tudálékoskodva Spenót.

– Olyasmi… Illetve nem egészen. Figyelj inkább!.

– Még egy kis zsákot húzott elő. És most mind a két zsákocskát belerakja… Jééé!

– Mi a csudát rikoltozol megint?

– A Mikulás bácsi belegyömöszölte a zsákokat a Ropi és Kifli cipőjébe!

– Ugye, megmondtam.

– Mit fognak ehhez szólni? Nem tudnak többé belebújni!

– Ej, Spenót, ne cifrázd itt nekem! Pont azért tették ki a cipőket, hogy megtömje őket ajándékkal a Mikulás. Majd úgyis kiveszik.

– Akkor jó. Most meg valami faágakat keresett elő a zsákból, nem is egyet.

– Mifélét?

– Be vannak festve arannyal, olyanok, mint egy kis seprű…

– Virgács a neve.

– Talán virágcs?

– Nem virágcs, hanem virgács, mondom.

– Szagolgatni kell?

– Egy csudát. Arra való, hogy a huncut kölkök fenekére ráhúzzanak egyet vele.

– Ó, jaj! – szeppent meg újból Spenót.

– Bizony, hogy jaj! – bólogatott bölcsen Papucs.

– Még szerencse, hogy a kutyusok nem kapnak ilyen fenékre húzóst.

– Ki tudja? Csak várd ki a végét!

Spenót árgus szemekkel követte a Mikulás minden egyes mozdulatát. De a Piros Ruhás Öregapó, úgy tűnt, befejezte a zsákban való kotorászást, újból meghúzta a zsák száján a kötelet, és erős bogot kötött rá. Aztán a súlyos cókmókot egyetlen mozdulattal a vállára vetette. Ám mielőtt indult volna, még vetett egy elégedett pillantást a piros zsákocskákkal és – ahogy Spenót titulálta – kis seprűkkel feldíszített, egymás mellett glédában álló cipők felé.

De most már tényleg ment, elvégre még temérdek dolga akadt ezen a napon. A varázskulccsal észrevétlenül bezárta maga mögött a kaput, és egy csöppet sem öreges, inkább friss léptekkel tűnt el a két kutya szeme elől a Tiborc utcában.

– Elment – lehelte Spenót.

– El – hagyta rá az öreg Papucs. – Egy évig nem jön most errefelé.

– Egy évig? – hüledezett Spenót.

– Ahogy mondom. A Mikulás minden esztendőben csak egyszer jön, december hatodikán.

– Akkor ezer szerencse, hogy találkozhattunk vele!

– Na látod! Jobb, ha hallgatsz az öregre. Ha rajtad múlik, elkergeted, mint egy rablót.

– Most már szeretem, és máris várom, hogy visszajöjjön!

– Mondom, majd jövőre – intette Papucs.

– Akkor jövőre. Legalább lesz mire várni.

Ekkor halkan, csak egy kikukkantás erejéig nyílt a bejárati ajtó, de a következő pillanatban lelkendező gyerekhangok röppentek a kutyák felé.

– Nagypapa, nagypapa! Itt járt a Mikulás! – repesett Ropi és Kifli is. – Nézd, mennyi mindent hozott, alig fér el a cipőinkben!

– No menj, Spenót, nézd meg, hogy örülnek a kis gazdáid annak, amit a Mikulástól kaptak! – bökte oldalba gyengéden az öreg Papucs a Spenótot. A kiskutya pedig lassan a terasz felé somfordált, és élénk farok csóválással próbálta kimutatni ő is, hogy mennyire örül. Még vakkantott is kettőt.

– Spenót, nézd mi mindent kaptunk! – mutatták neki a gyerekek a kis piros zsákocskákat, amiket a Spenót már jól ismert, amióta a Mikulás bácsi elővarázsolta őket a zsákjából.

A nagy örvendezés közepette Pogácsa bácsi szólalt meg egyszer csak a háttérből.

– Hát ez a bikfic kutya nem érdemel semmit a Mikulástól?

– Hiszen a Spenót is kapott valamit! – rikoltott fel a kicsi Kifli, és a cipőcskéje mellől felemelt egy hatalmas csontot, ami piros szalaggal volt a közepén átkötve. – Ezt hagyta itt neki a Mikulás!

És Spenót csak ámult-bámult, nem értette, miképp történhetett, hogy pont azt az egyet nem vette észre, mikor a Mikulás bácsi a neki szánt csontot elővette a zsákból.

Neki szánt?

És ugyan még kinek?

Egy vidám vakkanással a foga közé kapta a csontot, és ahogy csak tudott, inalt vele hátra, a kertbe.

– Megy, és elássa! – nevetett Ropi, majd kinyitotta a kis piros zsákot, amiből szaloncukor, mandarin, mogyoró és cukorkák potyogtak az ölébe.

Spenót pedig a csonttal ugyanoda loholt, ahová akkor sietett, amikor nem is olyan régen az utcán észrevette a fehér szakállas, Piros Ruhás Öregapót: a Papucs kutyához.

– Papucs bácsi! – lihegett, mikor a szájából már a földre tette a csontot.

– Hát már megint itt vagy?

– Itt, mert ezt… kaptuk a Mikulástól!

– Kaptuk?

– Igen, a kutyák. Mi ketten.

– Te… meg én?

– Igen!

– És virgácsot?

– Azt nem, egy szálat se.

– Ezek szerint – emelte fel bozontos szemöldökét Papucs –, jó voltál.

– És te is jó voltál! Te is! Te is! – csaholta Spenót, mert igazság szerint már nagyon szerette volna rávetni magát a csontra.

– No, ez igazán derék! – felelte Papucs, és bizony az ő pillantása is ellágyult, ahogy a csontra tekintett. – Hát mit lehet itt még mondani?

– Jó étvágyat! – kiáltotta Spenót, ahogy egy igazi jól nevelt kutyuska teszi étkezés előtt. Ebből is látszik, hogy kis (no de igazán csak kicsi!) híján olyan nagy, kedves és okos kutya vált belőle, mint bölcs tanítómestere, a Papucs.

(Részlet a Spenót és Papucs című kötetből, Szamárfül Kiadó, 2008)