Találkozás a félelmetes Faggatóval – Antal Judit

Antal Judit: A félelmetes Faggató

Mit eszel, mit iszol? Mit olvasol? Mit hallgatsz? Mit nézel? Mit játszol? Életet vagy halált?

A vasárnap az vasárnap, olyankor minden épeszű ember pihen, általában én is. De most olyan temérdek sok dolgom volt, hogy nem engedhettem meg magamnak a lazsálást, a láblógatást, a felhőszámlálgatást. Ebédet főzni végképp nem maradt időm, ezért egy „mindegy melyik, mindegy milyen” étterembe futottam be, „mindegy mit” enni.

Életerősnek éreztem magam, és jó kedvem volt, mert szeretem a pörgést, szeretek megoldani dolgokat, és „csakazértis” legyőzni a lehetetlen határidőket. Logikus döntésnek tűnt feladni a pihenő napot a sokkal fontosabb feladatok miatt.

Szép idő volt, gyümölcs illatú, simogató nyárutó… -„sétálni való” – suttogta egy hang a fejemben, de elhessentettem, mint egy zavaró legyet. – Ezen a vasárnapon nem sétálgathatok. Ezen sem – döngicsélt a fejemben valami gonosz kis hang.

A teraszon ültem, de nem jött a pincér, neki is fontos dolga volt. Böngészni kezdtem az étlapot, amikor újra megszólalt a hang, gúnyosan:

– Nincs az étlapon az a könnyen lecsúszó tabletta, ami a napi evést, ivást megspórolná neked.

Mellettem egy fiatal pár sétált el, összebújva, kacarásztak. Hirtelen elővettem a munkámhoz kapcsolódó szakirodalmat, és mohón olvasni kezdtem. Nem tudtam, hogy menekülök. A szerelmesek nevetése, az őszi lombok suhogása, a száraz levelek boldog kergetőzése azonban egyre közelebbről hallatszott. Ezért bedugtam a fülembe a kedvenc, inspiráló zenémet, és buzgón olvastam, jegyzeteltem, amikor hirtelen egy erős, fájdalmas dobbanást éreztem… belülről.

– Mit olvasol? – kiáltott rám a hang.

– A munkámhoz kell – motyogtam rémülten magam elé.

A következő dobbanás olyan volt, mintha egy magából kifordult lény egyszerre szorítaná és ütné a szívemet.

– Mit hallgatsz? – ordította.

– Olyan zenét, ami segít a koncentrálásban, a munkában – válaszoltam, de már a torkom is elszorult.

– Mit nézel mostanában? – folytatta a kíméletlen faggatózást a hang.

Alig kaptam levegőt, mintha egy óriás a torkomnál fogva emelne a levegőbe. Beszélni már nem tudtam, a választ csak gondoltam, de éreztem, hogy így is meghallja.

– A határidőket, a feladatokat…– kezdtem megérteni, hogy rossz útra tévedtem.

Elfogyott az erőm és végtelen szomorúság járt át. Elnémult a hang, és félelmetes csend lett.

– Te a halál vagy? Meghalok? – kérdeztem rémülten.

– A halál nem beszélget veled, én az élet vagyok. A szerelmesek nevetése, az őszi lombok suhogása, a száraz levelek játéka, a lélegzeted, a szívdobbanásod vagyok. A környezetedben és benned lüktető egyetemes tudás és a belső bölcsességed vagyok.

– Akkor még élek? Élhetek?

– Te döntöd el, hogy élsz-e.

– Hogyan?

– Mit eszel, mit iszol? Mit olvasol? Mit hallgatsz? Mit nézel? Mit játszol? Életet vagy halált?

Hirtelen friss levegő áradt a tüdőmbe, az agyam életre kelt, az ereimben pezsgett a vér. A könyvet az asztalra csaptam, felugrottam és futni kezdtem. Futottam, rohantam, amíg csak bírtam. Amikor már szúrt a tüdőm, és görcsöltek az izmaim, összegörnyedtem és nevettem, sírtam és nevettem. Teljes erőmből belekiáltottam a világba: ÉLEK! … és magamhoz öleltem a végtelen időt.