Csak ülök és nézek - Turbuly Lilla

Faggató: Mit olvasol? Mit hallgatsz? Mit nézel mostanában?

Aki válaszol: Turbuly Lilla

Fotó: Kopecskó János

De jó neked! Az a munkád, ami másnak szórakozás – hallom újra és újra, ha megkérdezik,  mit csinálok, amikor nem írok. És általában tényleg jó nekem, szeretek színházba járni, még akkor is, ha néha nem. Színházi újságíróként, kritikusként évente 120-150 estét töltök ott. Ez persze nem azt jelenti, hogy ennyi előadásról írok is, de ahhoz, hogy „képben legyek” és ahhoz, hogy a Színházi Kritikusok Céhének tagjaként szavazhassak a kritikusdíjra, kell ez a mennyiség.

A napjaim ettől persze kicsit másként néznek ki, mint a „rendes” munkahelyen dolgozóké. Napközben otthon dolgozom, írom a saját dolgaimat és a színházi cikkeket, szerkesztek, közben állandó harcot vív bennem az író és az újságíró (és sajnos az író többször marad alul, mint szeretném). Este pedig színházba megyek. Ezt télen, hidegben nagyon utálom, de szerencsére csak addig, amíg oda nem érek. Néha színházmérgezésem is van: főleg, ha fesztiválokon egy hétig napi két-három előadást kell megnéznem, és még írásra hegyezett fülekkel figyelni is közben. Mert máshogy nézem az előadást, ha tudom, hogy írnom kell róla, és máshogy akkor, amikor nem. Az előbbi jóval intenzívebb figyelmet igényel: szövegre, díszletre, jelmezre, zenére, minden egyes színészi alakításra.

Sokat utazom emiatt, de vannak városok, amelyekből kizárólag a színházat ismerem: odaérünk, egy kávé, előadás, és már indulni is kell vissza. Viszont kiselőadást tudnék tartani színházaink nézőtéri kényelmességeiről és kényelmetlenségeiről, a büfék és a mosdók állapotáról. Külön színházi ruhába öltözni az esetek 99 %-ában nem szoktam, a mindennapi ruháimban járok oda, ahogy más munkába. Sokszor megyek egyedül, ha pedig nem, mindig meggondolom, kit milyen előadásra hívok magammal. Sem a családtagjaimtól, sem a barátaimtól nem várom el, hogy egy őket nem érdeklő bábelőadáson vagy kortárs táncelőadáson „szenvedjenek”, de ha látok rá esélyt, hogy megszeretik a műfajt, azért „kísérletezek” velük.

És hogy hogyan pihen egy kritikus, amikor nem néz? Azon gondolkodik, hogy tudna még a naptárába beleügyeskedni egy-két délelőtti előadást, főpróbát, külföldi vendégjátékot. Tulajdonképpen ez is a drogfüggőség egyik esete. Csak elfelejtettem róla megkérdezni Zacher Gábort, amikor a múltkor előttem ült A Pál utcai fiúkon.