Faggató - Nagy Izabella válaszai

Ebben a hónapban arról kérdezzük az Író Cimborákat, hogy mit olvasnak, mit néznek, mit hallgatnak mostanában.  Elsőként Nagy Izabella válaszait olvashatják.

Nagy Izabella (Fotó: Vass Tibor)

Mit hallgatsz?

Az úgy szokott történni, hogy reggel hatkor csörög az ébresztő: nálunk Šári (nagylányom) kedvenc zenéinek egyike szól. Akkor ő bevonul a fürdőbe, ahol negyven percen keresztül készülődik, közben kávézik (apukája készíti), és szól a zene. Minden nap más, amihez kedve van.

Nos, idősebb koromra így ismerem meg az aktuális indie-rock bandákat (és áldom az eget, hogy jó zenei ízlése van a gyereknek). Már nekem is van kedvenc bandám Šári zenéiből.


Az úgy is szokott lenni, hogy ezek a zenészek nem jönnek Budapestre koncertezni, de Bécsbe igen. És az én nagylányom (ehhez csatlakozott a fiam is – a kisebbik lányom is lassan beindul, akkor csoportos jegyet kell majd vegyünk) engem visz a koncertekre, mert közben jól együtt is lehet lenni (elképesztően élvezetes társaság, amúgy). Idén Skóciába vitt el egy zenei fesztiválra, majd a Szigetre, ugyanazt a bandát meghallgatni.


A Szigetet igazából már én erőszakoltam, mert hallanom-látnom kellett őket még egyszer élőben: The Last Shadow Puppets. Ez a nevük. Irtó izgalmas, hogy két totál őrült figura hogyan vonja be a rockzenébe a vonósokat (és irtó vicces, ahogy a sok tízen- huszonéves között nem találok más szülőt az első sorban, aki ordítja a dalokat, visít a számok végén, és csápol eszeveszettül). Nekem valamiért eksztatikus élményt okoz a rock és a komolyzene találkozása: valószínűleg a vadság és a szépség harmóniája miatt, nem tudom.

Az úgy volt, hogy mentem a buszhoz, és mint a régi szép időkben, hallgattam a zenét (csak akkor walkman-en ment kazettáról, kicsit zsúfoltabb volt a táskám a kaziktól, csere elemektől, most csak a kisebbik lányom iPodja van a zsebembe süllyesztve), és szembejött a lányom (ez a legnagyobb). Kivette az egyik fülemből a dugót, betette a sajátjába (erőteljesen büszke rám, hogy Last Shadow-t hallgatok önszántamból), és ott, hirtelenjében, az utca közepén énekeltünk és tekeregtünk. Azután ő ment haza, én meg a megálló felé. Nem, nem érdekelt, hogy mit szólnak az emberek. Csak vigyorogtam.

Mit olvasol?

Ez egy nehéz kérdés, mármint az olvasási szokásaim. Szeretek kávézni és olvasni közben. Mindig van nálam könyv, és ha várok valakire: olvasok, ha buszmegállóban ácsorgok: olvasok (bár a zenehallgatás üti, mert a zene szövege és a dallam felülírja a szemem munkáját), de lefekvés előtt is, meg a WC-n is, sőt, van a konyhában is szétszórva: tulajdonképpen az életteremben mindenhol van egy-egy könyv, amit éppen olvasok.

Így aztán az olvasás lassú. És több csúnya szerző beelőz. Az új szerelmek, felfedezések, borzasztó tolakodó népség. Ezek elé beelőz a technika, mert amikor kinyitom a gépem, hogy dolgozzak rajta (kis ferdítés, igazából nyáron főleg közösségi életet élek rajta), muszáj belepillantani az online irodalmi lapokba, hogy mi folyik a világban.

Augusztusban konkrétan a következők kerültek a szemem elé: Háy János: Xanadu (egyszerűen imádom ezt a kötetet, direkt lassan olvasom - ez elképesztő önfegyelmet igényel, és én erről nem vagyok híres -, a bekezdések után megállok – még a metrón is, pedig ott nagy a csábítás, hogy faljam a szöveget – és merengek, néha belül pityergek, sóhajtozom, és folyamatosan azt figyelem, hány lap van még, mert nem akarok a végére érni). Zalán Tibor: Göncölszekér (szóval, ha Háy-t imádom, akkor Zalánért is valamiféleképp teljesen odavagyok, ezek a rövid, szívfacsaró történetei megállásra késztetnek, és arra gondolok, hogy’ is lehet ennyire természetesen fogalmazni, miközben a szívem belesajdul). Berka Attila: Hosszúkávé külön hideg tejjel (na jó, a Berka nekem külön világ. Amikor olvastam, hallottam a hangját. Valamikor augusztus közepén történt ez, és akkor kezdtem el igazán lelassulni, csak ültem a kapucsínómmal, és minden egyes mondatát átszűrtem. Elképesztő élmény volt). Volt még Géczi János Vadnarancsok I., felfaltam, és rájöttem, normális vagyok, miközben teljes mértékben nem vagyok normális, de ez így van jól. Bele-belekaptam az Év versei 2016-ba, amikor kedvem támadt rá, menet közben a nappaliban. A konyhában Oscar Wilde Összes műve, angolul, nagyon lassan, tulajdonképpen olvasgatom, mert szó szerint „behalok” attól, ahogy az angolt használja. Döbbenetesen szépen fogalmaz.

Dalszövegeket is szoktam olvasni (ugye például a Last Shadow dalszövegeit), mert igen érdekes, ahogy a félmondatokba bele tudják gyűrni a lényeget. Én, azt hiszem, túl sokat akarok mondani, pedig ezek a tömör megfogalmazások elegendőek. Minden bennük van, ami kell (a többit kipótolja maga a zene).

Az online felületen főleg verseket olvasok (nincs türelmem hosszabbra a képernyő előtt): Miklya Zsoltét (eh, ő aztán nagyon magasan van pozicionálva a fejemben), Szabó T. Annát nemrég kezdtem megismerni, Lackfi szösszenetei feljönnek a FB-on, minden nap legalább három új, Payer Imre és Wirth Imre versei is megfogták a képzeletemet, és az a jó ebben, hogyha van egy szusszanásnyi időm, itt van, helyben, az ölemben. Enyém lehet a szöveg, és aztán szaladhatok tovább.

Lustaságból csak ritkábban olvasok lapokat, például ÉS-t, de élvezem a papírt, ahogy gyűrődik lapozáskor, meg zizeg.

Olvasok még szakirodalmat is, ami a munkámhoz kell, de mivel impulzív vagyok, hamar elterelődik a figyelmem (főleg nyáron, amikor nem kell tanítanom, és szabadon szúrhatom el az időmet).

A Bibliát is elég rendszeresen olvasom, csak a miheztartás végett (hogy megértsem, nem a vallás számít, nem a tradíció, nem is az egyes emberek hitvallása, nézete és magyarázata). Az a belső hang, ami megszólal az Íráson keresztül, az a tükröződés, hogy semmi sem véletlen, semmi sem hiba, semmi sem kontextus nélküli – tulajdonképpen visszajelez, hogy én is érek valamit, hogy nekem is helyem van ezen a világon, és nagyon is rendben van az, akivé válok a folyamatokban.

Mit nézel mostanában?

A zenehallgatás és az olvasás mellett nem sok jut másra, pedig szeretem a jó filmeket. Vannak abszolút kedvencek, a családunkban kultikus, százhuszonötezeregyszer megnézett, kívülről idézett, belülről átélt darabok (Luc Besson, Coen-testvérek, Tarantino, Guy Ritchie művei). De van egy olyan kedves filmem, melynek értelmezése sajnos a két főszereplőhöz fűződő rajongás miatt néha tompul, bár zseniális, és emiatt az élmény mindenképpen lehengerlő (sebaj, szeretek elalélni szép dolgoktól): Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott. Tom Stoppard művei amúgy is elképesztőek, de Tim Roth és Gary Oldman játéka pazar – ez a megfogalmazás eléggé közhelyes és lapos. Nem tudok mit mondani, bármikor újra tudom nézni, bármikor ugyanazzal a szenvedéllyel figyelem a párbeszédeket, az események összefonódását (igen, minden alkalommal meglep, hogy hirtelen a Hamletben találom magam – bár a Hamletet pár havonta azért el szoktam olvasni így is úgy is). Ha van tökéletes film, ez az.