Akinek kukásautó a vekkere: Simon Réka Zsuzsanna

Faggató: Mit olvasol? Mit hallgatsz? Mit nézel mostanában?

Aki válaszol: Simon Réka Zsuzsanna

A fél lepedőnyi baráti levél büszke tulajdonosa

Minden hajnalban meghallgatom a kukásautót, ahogy csatázik, majd eldübörög mellettünk. Olyankor tudom, körülbelül még egy-két órám van olvasgatni és írni, míg a tizenhat hós riadót nem fúj. Kora reggel a szomszéd óvoda kinti hangszórójából áramló zenebona kíséri a reggelinket. Napközben sokszor Manelre és Harcsa Veronikára ropjuk. Délután a gólyák kelepelését és a fecskék csivitelését hallgatjuk, ahogy átcikáznak az erkélyünk felett.

Sokat olvasnék, de mostanság csak ritkán, lopva, hajnalban sikerült pár oldal Tordon Ákost, Maite Carranzát és Mosonyi Alízt. Pár napja a kezembe kerültek a kamaszkoromban kapott leveleim. Még nem értem a végére az egyik legkedvesebbnek. Egy jó barátomtól kaptam középiskolás koromban, és sokáig a falamon lógott. Egy méter széles és egy méter hosszú iromány. Ma sem értem, hogy tudott ennyire összefüggően ilyen sokat írni egy ekkora papírra. 

Mostanában délelőttönként néha Futrinka utcázom és Maisyt nézek, és esténként, ha még nem koppan a fejem, Sherlock-, Poirot- és Miss Marple-sorozat darabjait.

Kartonország, vattaország: Bertóti Johanna

Faggató: Mit olvasol? Mit nézel? Mit hallgatsz?

Aki válaszol: Bertóti Johanna

Felfedeztem valamit, amit már rég tudok: egyik kedvenc könyvem egy román nyelvű antológia, ami mondhatni az egész gyerekkoromat végigkísérte, és a mai napig sokszor folyamodok hozzá, ha például szöveget keresek valamilyen alkalomra, vagy versmegzenésítős kedvemben vagyok, vagy csak egyszerűen olvasni szeretnék hozzám garantáltan közel álló irodalmat.

A börgömburgundiai Ligeti-rajongó: Majoros Nóra

Faggató: Mit olvasol? Mit hallgatsz? Mit nézel mostanában?

Aki válaszol: Majoros Nóra

A Könyvfa mosolygó gondozója. Fotó: Tóth Gábor

Mostanában nem tud úgy beszippantani az olvasás, mint régebben. Remélem, ez az állapot elmúlik majd, és valaki bekapcsolja a porszívót a könyvekben. Ám az írás teljesen el tud varázsolni, néha a munkahelyemről is azt hiszem, Börgömburgundia.

Ízelítőül egy saját mese, amely egy zenei fesztiválról íródott, és egy medvének is valahogy köze lett hozzá. Vagy mégsem? Katt ide a meséhez!

Ő az a bizonyos mesebeli medve...

A zene viszont pontosan úgy szippant be, mint a könyvek régebben. Ennek talán a munkám is az oka. Az egyik legutóbbi nagy feladatom egy komolyzenei fesztivál szervezése volt. Azóta éjjel-nappal Csalog Gábort hallgatom zongorázni: kedvencem tőle Chopin, Ligeti és Szkrjabin. Itt  hallgatható egy kis Ligeti, azaz némi zongorafutam, amelybe egy varázslótanonc belekotnyeleskedett. 

Talán a zenemámor miatt mostanában egy websorozatot nézek leginkább, aminek Mozart in the Jungle a címe. De ez csak addig fog tartani, amíg ki nem jön a Star War Rebels harmadik évada.

Utazás az archívum mélyére: Smelka Sándor

Faggató: Mit  hallgatsz? Mit nézel? Mit olvasol mostanában?

Aki válaszol: Smelka Sándor

Utazás az archívum mélyére

Magamat olvasom, ami igen szórakoztató tud lenni a maga nemében, főleg, ha tíz-tizenöt éves szövegeim kerülnek a kezeimbe.

Augusztus végén elhatároztam, hogy még az őszi szezon előtt gatyába rázom az „életművemet”. Befészkeltem magam a kanapémra, és elnyelt az archívumom mélységes mélye: számítógépes mappák nyíltak meg, kézzel írt szövegek kerültek elő poros dossziékból, például tizenöt éves színdarabok, amiket még a gyülekezetem vasárnapi iskolásainak írtam. Poros, békebeli világban játszódott valamennyi, mintha egy matróna – egy lelkész özvegye – írta volna őket az 1800-as évek végén. El kell ismerni viszont, hogy a didaxishegyeket, a szájba rágott mondanivalókat leszámítva egész jók voltak a maguk műfajában. Néhányat el is játszottak akkoriban.

Egy másik dobozban füzetekre bukkantam, amikben szörnyűséges regényromok tárultak szemeim elé. Operettekbe illő cselekmények, túlírt jelenetek, rémületes párbeszédek jellemezték valamennyit. Milyen szerencse, hogy egyiket se tudtam befejezni, mert így csak én olvastam őket, senki más.

A dantei utazás rémisztő, szentimentális novellákkal folytatódott, én magam is megijedtem némelyiktől, és amikor rádöbbentem arra, hogy jó néhányat fel is olvastam itt-ott, majd leestem a kanapéról.

Egy megviselt dossziéból korai humoreszkjeim kerültek elő. Az egyikben – egy rádió paródiában – ez állt: „Közlekedési híreink. Az egyik háztetőn összeütközött két kéményseprő, kérjük az alvajárókat, hogy a helyszínelés ideje alatt válasszanak más tetőt.” Ezen már muszáj volt röhögnöm, ez már annyira rossz, hogy már jó! Ennek jegyében olvasgattam tovább. Kicsit olyan élményben volt részem, mintha Ed Wood-filmet néztem volna.

Nem úszhattam meg a verseimet se, a legtöbbje az úgynevezett „modern korszakom”-ból származik, amikor is azt gondoltam magamról, hogy modern költő vagyok, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem használok rímeket és központozást. Ezekben a hosszú költeményekben valami homályos, hatásvadász nyelven nyihogok a különféle szenvedéseimről, szigorúan rímek nélkül. Mert modern vagyok, kérem!

Egyre jöttek a szövegek, novellák, humoreszkek, mittudoménmik. Jót szórakoztam a sete-suta mondatokon, a naiv, majdhogynem bájos stíluson. Olykor a kezembe került néhány ma is vállalható írás, ilyenkor elismerően hümmögtem, de a legtöbbjére csak megmosolyognivaló kordokumentumként lehetett tekinteni legfeljebb: hogyan írtam egykoron.

Kidobni azonban egyiket se dobtam ki. Sorrendbe rendeztem őket, rájuk zártam a dossziékat és elrejtettem őket a szekrényem legmélyén. Legyenek emlékek, olyanok, mint a kiállított gőzmozdonyok a vidéki vasútállomások kertjeiben. Patinásak, de már rég elavultak, viszont nélkülük nem írnék úgy, ahogy most írok.

4’33’’

Arról nem volt szó, hogy egy pécsi kiállítás megnyitóján a csendet fogjuk hallgatni. Amikor felkonferálták John Cage 4’33’’ című zongoradarabját, azt hittem, valami modern, XX. századi zene lesz: tele disszonánssal és a hatalmas katarzis jól gyomorszájon vág majd. Ez utóbbi tekintetében igazam is lett – volt katarzis.

John Cage

Amikor a zongorista leült a hangszerhez, az első tíz másodpercben minden úgy zajlott, ahogy az ilyenkor szokott: a művész kicsit fészkelődött, megigazította ruháját, a közönség köhécselt, suttogott, aztán csend. Aztán még mindig csend. Itt-ott értetlenkedő, csodálkozó néző mocorgott csak (köztük én is), miközben látszott, hogy a művésznek esze ágában sincs a billentyűkhöz nyúlnia.

Egy perc után jött a felismerés: a legrosszabb rémálmom vált valóra! Itt egy hang se fog elhangozni, hosszú perceket kell majd eltöltenem mintegy negyven ember társaságában, egy néma teremben. Rémes! Ilyenkor minden apró nesz hallatszik: a visszafojtott nevetések, a széknyikorgások, a sóhajtozások, a bélmozgások. Emberkínzás ez a javából, bizonyára tiltja valamelyik nemzetközi egyezmény.

Kínomban egyre másra találtam ki a poénokat: „Itt aztán nem lehet melléütni!” „Ha vége lesz, elkérem a kottáját!” „Remélem, ezt CD-n is lehet kapni!” Az egészben persze az volt a legrosszabb, hogy senkinek sem süthettem el a vicceket, mert amikor barátaim látták, hogy magamban viháncolok, hogy a fejem legmélyén stand-upol egy pikírt humorista (igen, igen, mindenki úgy dolgozza fel a traumáját, ahogy tudja), akkor mérgesen rám villantottak a szemeikkel, hogy viselkedjek, ez itt a kultúra, itt most nincs audiokommentár.

Mit tehettem mást: ültem a csend vákuumában, mindenkitől elválasztva, öt perc magányra ítélve. Némelyek körülöttem magukra koncentráltak behunyt szemmel, élvezték az egészet, voltak, akik huncut mosollyal üldögéltek, figyelve másokat, én pedig hallgattam az utca beszűrődő zaját: zörög a városnéző vonat, gyerekeket fegyelmezik szüleik, kamaszok röhögnek egymáson. Ők bezzeg ott lehetnek kint a mindent elfedő, megnyugtató lármában. Irigyeltem őket, eközben próbáltam visszatartani a hisztérikus röhögést és lehetőleg halkan megfulladni.

Amikor véget ért a zongoradarab(?!), rohantam is ki a vécére, ahol megállíthatatlanul tört ki belőlem a hahota, az a bizonyos Karinthy-féle röhej. Most már szabad zajongani. Lármázz, város! Kiálts, Pécs! Te, alapzajjá vált morajlás, amiben felnőttem: fedezz most be, ne hallja senki (a barátaim főleg ne!) a fuldokló, visszhangzós röhögésem!

Jóbarátok

Mostanában minden este megnézek egy Jóbarátok-epizódot, ebben a húsz perc kanapémagányban leöblítem a napi nyűgöt, a híradók gyomorszorító rémségeit.

Nem tudom, mivel fogott meg ez a sorozat, valaki idegbajt kap tőle két perc után, de én rajongójává váltam annak a village-i apartmannak, ott New Yorkban.

Ez egy olyan világ, ahol a barátok sok időt töltenek egymással, ahol a védelmet adó kulisszák között semmi sem végzetes (csak a mellékszereplők halnak meg néha), ahol New York biztonságos hely, ahol a vágóképek hátterében még fel-feltűnnek az ikertornyok, ahol minden, de minden derűs, még egy áramszünet is. Itt még a sürgősségi osztályon való várokozás is csupa móka, és a szülés úgy néz ki, hogy a barátaid – sutba vágva munkát és egyéb elfoglaltságot – ott maradnak veled a kórházban három napon át, és amikor épp nem a kezedet szorítják, akkor a legkülönfélébb helyiségekbe nyitnak be, ahol aztán bent ragadnak (igen viccesen) vagy gyereket csinálnak, esetleg szülésben segítenek – mikor mit diktál a dramaturgia. Itt minden lelki sérülést, cikis helyzetet túl lehet élni maradandó károsodás nélkül, és az emberek olyan gyorsan regenerálódnak lelkileg, mint a felrobbantott, kilapított szereplők a rajzfilmekben, akik a közvetkező jelenetben már újra épek, kutyabajuk, üldözik az egeret, a kanárit.

És én tudom, nagyon jól tudom, hogy ez mind hazugság, tudom, hogy a világ nem ilyen rózsaszín, elvégre magam is alkotó vagyok (szórakoztató irodalom), tisztában vagyok a műfajjal és mindennel, ami ezzel jár. Néha én is szebbnek hazudom a világot, papírvékony szitkom díszletekbe csomagolom be azt, mindezt azért, hogy az olvasóim valamivel le tudják öblíteni a napi gondokat, a híradók gyomorszorító rémségeit esténként.

Szóval, néha bekopogok a Jóbarátokhoz, hogy ott a biztonságot adó falak között, egy hatalmas franciaablakon keresztül szemléljem a rózsaszínre hazudott világot.

Csak félóra az egész, becsszó!

Az ötkor kelő királylány: Tasi Katalin

Faggató: Mit  hallgatsz? Mit nézel? Mit olvasol mostanában?

Aki válaszol: Tasi Katalin

Az álruhás királylány

Az első, amit reggel olvasok, az időjárás-előrejelzés. Ötkor, az erkélyen még nem egyértelmű, milyen ruhát vegyek fel, és készítsek elő a gyerekeknek. Ilyenkor nézek is: a többi lakás ablakát, vajon ki van fenn. Legtöbbször senki.

A vasútállomáson megint csak nézek: az embereket, akikkel egy vonattal járok dolgozni. Két-három hónap alatt már „ismerőseim” is vannak: tudom, hogy ki hányadik fülkébe szeret szállni, egy-egy nő ruhatára is kezd körvonalazódni. Egyszer egy fiún egy hétig ugyanaz a nadrág volt… szeretem nézni az embereket. 

A vonaton szakirodalmat olvasok, ilyenkor vagyok a legfrissebb, leginkább éber: jogi tanulmányokat, cikkeket olvasok, és merítek belőlük napközben, amikor meg jogszabályokat és beadványokat olvasok. Meg a napi sajtót.

A hazaúton szépirodalom, ahogyan lefekvés előtt is. Most épp Egressy Zoltán Szarvas a ködben címűje. Zseniális.

A délután a mit nem nézünkről szól: nem nézünk hülyeséget a tévében, nem nézünk híradót, a gyerekek jófajta műsort – ha akad – sem sokáig. Ha nagyon lázadoznak, YouTube, magyar népmesék és válogatott egyebek. Bár ezeket én csak fél szemmel nézem. A másik fél szememmel a közösségi médiát, ki mit olvasott, írt, üzent, tart fontosnak. Mert tényleg szeretem az embereket. Izgalmas látni, hogy kinek mi az igazán fontos, és mit mutat meg ebből.

Vacsora előtt házi feladatot olvasok, ellenőrzőt nézek, és hallgatom, hogy mi minden tud történni egy iskolában.

Este meséket olvasok, fel. Boribont, Kipkoppot, Róka és egeret, aztán a nagyoknak, most épp Sziget-kéket és Varázslatos Circus Mirandust.

Ha már nem bírok olvasni, olvas helyettem más: Pogány Judit meséli nekünk Bagossy László Sötétben látó tündérét, vagy Per Olov Enquist Három barlang hegye című történetét hallgatjuk, senki úgy nem tudja mondani, hogy jóccakát, mint Esterházy Péter.

Este, miután a gyerekek elaludtak, és csak én vagyok fent, ha szól, az költészet: mostanában Rájátszást hallgatok a legtöbbször. Ők legalább annyira szeretik ezt az országot (mert „van egy ország, ahol lakom, semmi ágán lógó flakon”), és benne az embereket, mint én. Ezért ilyen kíméletlenül és erősen, és az esendő embert szeretve kritikusak.
Nézek még színházat, legutóbb Kohlhaas Mihályt a Szkénében, legközelebb A nők iskoláját a Katonában. Sokat adnék, ha a szülinapos Steve Reichet is hallhatnám az Akadémián. 

Katánk :)

Meséld el a halált - Miklya Zsolt válaszai

Faggató: Mit olvasol? Mit nézel? Mit hallgatsz mostanában? 

Miklya Zsolt

Fiatal, elsőkötetes költő, Nagy Kata Inkognitóablak c. kötetét (JAK + PRAE.HU, 2016) olvasom mostanában újra és újra, s egyre jobban bevon. Mibe is? Mintha a létezés dimenzióit tágítaná, azáltal, hogy beenged észlelései és reflexiói közé. Hol vannak a tágasság határai? „Anya, mondd el nekem a halált” – szólal meg a gyerek a liftben (Ablakzsiráf). Mindig itt kérdi meg, ahol rövid az út, fölfelé menet, mégis valahogy ide kívánkozik a kérdés, nem „védőállatokkal” körbevéve a gyerekszobába. A halálút – ahogy a feltámadásé is – vertikális. 

A választ adó válaszadó: Németh Eszter

Faggató: Mit olvasol? Mit nézel? Mit hallgatsz mostanában? 

Németh Eszter:

Csillagszemű

Mit nézek, jaj, hát az embereket, s látom is őket a nyűgjeikkel, meg a mindenféléjükkel. Legszívesebben a gyerekeket nézem a munkahelyemen – egy művészeti oviban dolgozom – alkotótevékenységbe merülten. Most éppen a pohár borom, meg a word fehér alapján szambázó fekete betűket.

De, hogy mit néznék? Leginkább a szemhéjam belülről. Ha rászorítom az öklöm, akkor minden van. Tűzijáték, csillaghullás, olyankor aztán még kívánni is lehet. Akkor azt kívánnám, hogy ülhessek a tengerparton megint békében, északon vagy délen, majdnem egyre megy, de most inkább mégis északon, fülre húzott sapkában. Vajon a vikingek hordtak sapkát a sisak alatt?! Ha végre ott leszek, ígérem, küldök képeslapot!

Németh Eszter: Barcelona

  

Mit hallgatok? Klaviatúrahangokat az ujjaim alatt, mára már fehér zajjá vált gyerekzsivajt napközben. Vég nélküli meséket a gyerekektől, a saját felolvasó hangom, különféle emberek történeteit, ha véletlenül közösségibb térbe dugom az orrom. Vagyis a fülem. Autóvezetéskor újabban jazzt.

De, hogy mit hallgatnék? A csendbe néha belehulló falevelek landolását, esőneszt. Szorgalmas billentyűzizegést az éjszaka csöndjében. Gyerekzsivajt fehér zajként. Hétköznapokat. Estelente.

Németh Eszter: Göteborg

Mit olvasok? Szavakká és mondatokká kombinált betűsorok végtelenített sorát. Kirakatokat. Filmkockákat. Fotókat. Ha jókedvem van, akkor véletlenszerűen egymás mellé került könyvek címeit a könyvesboltban. Mondatokká.

Mit olvasnék? Önző módon a királylányos könyvem tördelt korrektúráját. Csak hát meg kellene rendesen írni…

Faggató - Nagy Izabella válaszai

Ebben a hónapban arról kérdezzük az Író Cimborákat, hogy mit olvasnak, mit néznek, mit hallgatnak mostanában.  Elsőként Nagy Izabella válaszait olvashatják.

Nagy Izabella (Fotó: Vass Tibor)

Mit hallgatsz?

Az úgy szokott történni, hogy reggel hatkor csörög az ébresztő: nálunk Šári (nagylányom) kedvenc zenéinek egyike szól. Akkor ő bevonul a fürdőbe, ahol negyven percen keresztül készülődik, közben kávézik (apukája készíti), és szól a zene. Minden nap más, amihez kedve van.

Nos, idősebb koromra így ismerem meg az aktuális indie-rock bandákat (és áldom az eget, hogy jó zenei ízlése van a gyereknek). Már nekem is van kedvenc bandám Šári zenéiből.

Októberi faggatós beköszöntő

Kedves Cim-cim-cimboráink,

alkotók és olvasók,

nézelődők,érdeklődők,

tavasziak, ősziek,

 és mind, mind a többiek:

szevasztok, csá, pacsi nektek!

Bódi Kati témaképe

Eljött az október, tarka levelekkel, ködös hajnalokkal, mézszínű, langyos napfénnyel. Ághegyen még dió hintál, szőlőszemekben szunnyad a nyár emlékezete, és előkerülnek a galléros pulcsik a nagyszekrény mélyéről. Egyszóval gyönyörű őszben járunk, s jó hangulatunkat bizonyítandó, kedvünk kerekedett némi játékhoz. Faggatózáshoz. Nógatáshoz. Kérdezősködéshez. Irodalmi szimatoláshoz. Arra voltunk ugyanis kíváncsiak, hogy Íróink, Szerzőink mivel foglalatoskodnak, amikor nem írnak és nem szereznek meséket, verseket, satöbbiket. Mit olvasnak, mit hallgatnak, mit néznek legszívesebben. Vannak köztük sorozatfüggők? Rockvagányok? Hétmérföldes csizmában járók? Lököttek? Széllelbéleltek? Szomszédgyerek trombitálására szunyókálók? S hát a válaszaikból kiderül, hogy Hajjajjaj! Hátméghogy! Nabummneki! Miegyéb. :)

Tartsatok hát velünk ebben a faggatózósdiban, s reméljük, kedvenc szerzőtök épp nem lesz résen, és olyasmit is elkotyog magáról, amit nem szándékozott!

Nyaláb és üdv!

A két témafelelős:

Csík Mónika és Turbuly Lilla