 |
| Miklós Kelemen Illusztrációja |
A minap a 197-es buszon, ahogy bambulva ültem
alig kétévesemmel az ölemben, és vártam, hogy elinduljunk Rákoscsaba irányába,
megláttam egy macskát. Ez a kertváros peremén, az Örs vezér téri
buszpályaudvaron nem lenne akkora szám, ha a macska nem járt volna két lábon,
nem lett volna nettó 160 centi, és emellé nem viselt volna fura,
műtősmaszkszerű, fekete, halálfejmintás szájkosarat.
Szerencsére kisfiamat nem érdeklik az efféle
jelenségek. Ő még a mesevilágon innen van, én viszont érdeklődéssel szemléltem
a lényt, aki egy nagyjából 12-14 éves forma kamaszlány vihogásával adott hangot
érzelmeinek. Ja igen, merthogy a macska felszállt a buszomra, és helyet foglalt
a velem szemben lévő üléspáron teljesen emberszabásúnak tűnő barátnőjével.
Láthatóan jóllakott volt, és kimondottan vidám. Biztosan beugrottak a
Csirkefogóban egy burgerre. A barátnő csirkéset evett, ő meg lehet, egereset
vagy kanárisat. A mai világban már minden
igényt kiszolgálnak ugye, ha az üzleti modell azt mutatja a papíron, hogy nyereséges.
A busz még várt. A macska egyre csillogóbb
szemekkel vihorászott, néha megigazította nagymacskaszerű ruganyos tagjaihoz
tapadó fekete bőrét. A hasára ez volt írva fehérrel:
– New York Never Sleeps.
Kicsit eltöprengtem, vajon mit is akarhat üzenni
ezzel a felirattal. Hiszen a tetoválás mindig egy személyes érték, a külvilág
számára is jól kivehető rögzítése. Ha a macska hasán New York pezsgő élete a központi téma, hát
bizonyosan elvágyódik. Mondjuk az alvó, pesti kertvárosból nem is csoda. A
Rákosborzasztónak gyakran csúfolt környék tényleg borzasztó messze van
mindentől, amit a ma embere Életnek nevez. Így nagy betűvel. A Nagy Betűs Élet.
Pörgés, élmények, élvezetek soha véget nem érő sora. Reggel, délben, este és
éjszaka.
S nincs is erre jobb hely, mint New York, az újvilág
multikulti központja, ahol úgy, annyit és akkor pörög ember és macska,
amennyit, amikor és amennyit akar.
A busz indulását mutató oszlopon megindult a
visszaszámlálás. A tizenhetedik másodpercnél az első ajtón felnyomakodott két
felnyírt hajú, fura vigyorú ork, kezükben Mcdonaldós zacskóval, és egy
gesztenyebarna hajú tündeharcos a legnagyobb egyetértésben vidáman röhögve. Épp
a tünde kezében lévő iPhone-on nézhettek valami videót. Arról kezdtek
eszmecserébe, miközben lazán levetették magukat a busz hátsó, három személyes
üléssorára.
Mielőtt felhúztam volna a szemöldököm, az
alacsonyabbik ork csuklóján megláttam a karszalagot:
Animecon 2016.
Ja persze, csaptam majdnem a homlokomra: ők nem
a másvilágról jöttek. De az biztos, hogy egy másik világba tartanak. Egy
világba, amiben több érték van egyértelműbb határok között. Ahol nem veszi
körbe őket az örökös fogódzó nélküli bizonytalanság szédülése. Egy világba,
amiről, ha a történelemkönyvben olvasnának, biztos uncsinak titulálnák, de így
IMAX 3D-ben, a mobil appokkal és a cosplay bulik közösségi élményeivel
megtámogatva végre otthon érzik magukat. Mert egyszerűbb, jobb, boldogabb
világ: ahol azok lehetnek, akik, és mégsem. Ugye értitek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése