Turbuly Lilla: Fiola éneke – Miklya Luzsányi Mónika: Fekete madár

Turbuly Lilla: Fiola éneke

Hallgass meg, ó, hobbitok királya,

lányorcám elé kendő kerül,

hadd maradjak jó bátyám nyomába’,

féljek ott, ne itthon, egyedül.

Kamillapárna gyulladásra,

ápolni termett két erős kezem,

vérehulló fecskefű és zsálya –

abból majd élet, nem halál terem.

Bódi Kati illusztrációja

Miklya Luzsányi Mónika: Fekete madár

A kocsma zsúfolt volt és hangos, úgy mint mindig. Merwick hosszan kifújta a pipafüstöt. Az ajtót nézte. Már itt kéne lenniük.

Amikor megkapta a hírt, hogy a fogadóban találkoznak, nem hezitált. Szárnyra kapott azonnal, hiszen a testvéréről volt szó. Akinek ismerte minden rezdülését, minden gondolatát, akit ismert anyja méhétől fogva, hiszen ikrek voltak. Akivel egyformán vert a szívük, egyszerre vették a lélegzetet, mégis… Nem hordott két ennyire különböző lényt a föld, mint ők ketten. Merwick szőke volt, mosolygós és kerek, mint a napsugár, a bátyja fekete és sötét, erős, mint a medve, és fél fejjel magasabb mindenkinél.

Merwick keresztülnézett a pipafüstön, és eltűntek a falak, el a fogadó. Eltűntek az évek is, a távolság is, ami most kettejük között feszült. Együtt voltak megint, két kócos gyerek, akik még nem uralják teljesen a testüket.

– Úgysem tudsz megfogni! – kiáltotta Merwick. Összegömbölyödött, kicsi lett, szőrös, és hosszú cikcakk ugrásokkal vágta át a mezőt. Odónak sem kellett több, csak egy vörös villanás, s máris a testvére nyomában volt. Merwick érezte, hogy a róka már a sarkában liheg, s hiába változtatta meg hirtelen az útirányt, a bátyja mintha csak előre tudta volna, merre fog fordulni, mindig elé vágott. Merwick szökkent egyet, szőre aranybarnára vált, fején agancsos korona. Odó elvigyorodott, és elnyújtott farkasüvöltés hagyta el a torkát.

Merwick megtorpant, s hirtelen gyerek lett megint. Mérgesen toppantott a vérfarkas előtt.

– Ez nem ér! Ne csalj! Falkában nem ér vadászni!

Odó ugrott egyet, felrugaszkodott az égbe, és hirtelen madár lett, nagy fekete madár, olyan hatalmas, hogy elsötétítette a napot. Szárnyait kifeszítve körözött egyet az égen, aztán szitálva szállt az öccse feje felett:

– Menekülj! – károgta éles karvalyhangon, de Merwicknek nem volt kedve játszani.