Beszélhetek
a pipafüstről is, ami különben szürkén illan a kékbe, de mikor azon a sorsdöntő
estén lassú forgásba, majd körtáncba kezdett a négy hobbit pipájából felszálló
kékezüst, márványos zöld füstgubanc, valami volt még ott a fogadó homályában,
valami felgombolyíthatatlan, észrevehetetlen jelenlét.
Pippin
és Trufa összenéztek. Soma csak mordult egyet. Frodó kapta fel a fejét, és
nézett körbe, hogy mi van itt, mi ez a hely, ahová jöttek.
–
Csak a huzat – morgott Samu tovább –, csak a huzat lehet. – És nagyot pöfékelt,
hogy megmutassa, itt nincsenek kísértetek, legalábbis nem ilyen kisstílű,
pitiáner bűvészmutatványokkal trükközők.
De
addigra már az egész kocsma őket nézte, pontosabban a pipafüst járta gomolygó
táncot, és mintha hallották is volna a zenét, a táncot kísérő hangok játékát,
ami, akárhogy dugta volna be hobbitfülét Samu, csak átszűrődött a háttérzajon.
Frodó
inkább hegyezte. Mármint a fülét.
–
Halljátok? Énekel valaki.
S
valóban, egyre tisztábban bontakozott ki a különös hangzású dal a
kékezüst-márványzöld körtánc forgását követve:
Mi ez a lenni-nemlenni kérdés?
Mi ez a szél járta
színes szürke?
A szóközökből szüntelen
beszélő,
ki át- meg átdúdol a
szívközökbe.
–
Mit hadovál ez itt össze? – kapta fel a fejét Pippin, de Trufa azonnal rászólt:
–
Psszt… hallgasd csak…
Mi ez a hoztam-nemhoztam szándék?
Mi ez a szél hordta
bírhatatlan?
Magasban szárnyaló
erővel bíró
lélekmás millió
árnyalakban.
Ekkorra
már halotti csend honolt a háttérzajától megszabadult, egy pillanatra egészen
megkönnyebbült kocsma belső terében. Megállt a szó, a mozdulat, huzat se
mozdított súlyos brokátot, se rongyot, csak a kékezüst-márványzöld füst
gomolygott körbe-körbe, forogva egyre. „Nem szédül el?” – lógott Pippin ajkán a
kérdés, de aztán inkább beleszippantott még egyet a pipába.
Mi ez a látod-nemlátod igézet?
Mi ez a szűköset
átszélesítő?
Abban
a pillanatban megszólalt – mintha csak válasz lenne – a sarokban köpenyébe
burkolózó sötét alak, aki eddig inkább oda nem tartozásával hívta fel magára a
figyelmet:
Kérdéseidben rejtőzik a
válasz.
Szél hozta magban
álmodik az erdő.
–
Aragorn – hangzott a kékezüst sóhaj.
–
Ingamond – hangzott a sarokból a válasz.
–
Mióta nem láttalak, bátyám…
–
Mióta nem hallottalak, öcsém…
–
Mióta kószálsz mindenfelé, mégis mindenen kívül?
–
Neked legalább ott van a dal. Meg a szél.
–
Nem is panaszkodom. Csak hiányzol. Mondonban minden más, Mondon mindenütt és mégis sehol.
Mindenütt voltam már, és sehol se voltam, nélküled, Aragorn. Csatlakozhatom?
–
Nem csak rajtam múlik. Ez a négy hobbit…
–
A füstfalók?
–
Igen.
–
Füstnyelőkben bízol?
–
Bizony.
–
Akkor hát…
–
…tegyünk egy próbát.
–
Ezen az éjszakán…
–
Hajnalra kiderül…
A
négy hobbit persze kukkot sem értett, csak azt látták, hogy a sötét alak ott a
sarokban magában beszél. Aztán feláll, és odalép az asztalukhoz.
– Leülhetek?
A
kocsmazaj mindent betöltött újra, mintha mi sem történt volna. Mintha mi sem
lenne természetesebb, mint egy mondoni jel az asztal felett…
Ám
annyi bizonyos, másnap maguk a hobbitok mondták Aragornnak, miközben kékezüst
párával kergetőzött a reggeli szél:
–
Ingamond nélkül egy lépést sem teszünk.
Illusztráció: Bódi Kati
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése