A költészet az utcán hever.
Melege van, mert az aszfalt ontja a hőséget
magából. A dél erre komolyan veszi magát, ismeretlen fogalom még a hűvös is,
bár éjjel egy kicsit kevésbé fojtó a forróság, mint nappal.
Az utca eleven. Kint él, aki mozog. Aki nem
mozog, az utcán nem teszi. Mint a raszta. Egy lejtős mellékutca sarkán alszik,
körülötte minden,
ami fontos. A dekk hangfalakkal, a pár dollárért megvásárolható kalózcédék,
sodorni való dohány és kis nejlonzacskóban fű. Néhány papundeklidoboz fekhellyé
lapítva, a sörösládán ülni lehet, bár ő most inkább a szomszéd kocsmából
kölcsönzött széket választotta. Talán kényelmesebb. Talán mindegy, hogy
kényelmes-e, ha jó az anyag, az ember elfelejti, hogy kemény az ülőhely és az
élet.
A hangfalakból ömlik a reagge.
A cédébiznisz nem mehet jól. Lehet, hogy a
spotify tett be a virágzó vállalkozásnak, mindenesetre a fickó bővítette a
kínálatot: a fekhelyet és a járdát elválasztó frontvonalra könyveket rakott ki,
oszlopokba halmozva. For Sale, hirdeti a felirat Eagletonra gombostűzve az
egyik halmon, Amado novelláin egy doboz bontatlan Carib sör, a harmadik kupac
tetején a Költészet világa. Egyetemi hallgatóknak. Puhafedeles, a lapjaiba
időnként belekap a szél, mert az utca huzatos, kifut egészen a kikötőig.
Emberek jönnek és mennek tovább, meg-megállnak,
köszönnek, átkiabálnak az aszfalton nyüzsgő tömeg másik oldalára, ki egy kendőt
próbál fel, ki elméláz a kocsmában kiakasztott menyasszonyi ruha felett. Az
utca felveszi a ritmust, a lábak ruganyosabban lépnek, a csípők szélesebben
mozdulnak, ahogy elhaladnak az alvó árus mellett.
Egy sápadtarcú érkezik. A zenét is csak
hallgatja, nem éli. Megáll a könyvkupac mellett, felveszi a legtetejéről a
Költészet világát, belelapoz. Az ujjait süti a kartonba ivódott napsugár.
Elolvas egy verset, aztán még egyet, megpróbálja felébreszteni az árust. Ám az
nem moccan. Az idegen képtelen áttörni az utca és a költészet világa közé épült
falat. Visszateszi a könyvet a kupac tetejére, továbbindul a kikötő felé, aztán
megtorpan.
Kamerát vesz elő, megfelelő látószöget keres, de
az objektív nem tud befogni egyszerre mindent. Vagy az alvó junkie marad le,
vagy a kikötő meg az óceán távlata, vagy a papundekliágy.
Hirtelen elkattintja a gépet. Nem is olyan
fontos, mi marad a memóriájában, hiszen a kép költőisége időtlen, s mint ilyen,
felszállt, egészen magasra, oda, ahol elmosódnak a határok. Az idegen eszébe
jut néhány szintén időtlen bölcsesség lentről és fentről, kintről és bentről,
aztán indul tovább.
A költészet világa ott marad az aszfalton.
 |
| a szerző fotója |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése