Széchey Rita: In medias res – Bódi Kati grafikáival

– vallomástöredék az írói életútból –

Ülök a könyvtárban, a félegyházi írói műhely aznapi témáját kattogtatom a számítógép billentyűin az egykori mészárszék épületében, éppen ott, ahol egy izzótekintetű, magashomlokú vékony fiúcska, Petrovics Sanyika rohangált valaha hunyorgó disznófejek és élesen villanó bárdok között. Mellettem az ablak, ahol nemzetünk zsenije is kikönyökölt, előttem az asztalon L. Zs. barna táskája és kedves mosolya, amivel odasurranva hozzám, szabadkozva felnyitja a táska fedelét egy halk, csak egy papírzsebkendőt viszek suttogással. Írnék tovább, mosolygok, hogy semmi baj, természetesen, és nem, nem zavart meg. Aztán figyelek még, mert szelíd hangjával arra kér, küldjem át neki a tegnap felolvasott írást, szeretné, ha megengedem, bemutatni az osztályában a stilisztika órán, csodálatosan hiteles rétegbeszéd, tankönyvi, nagyon köszöni.
Nézem Zsuzsikát, Petőfi illata leng a levegőben, bólogatok, rám hunyorít a kisfiú, és az évszázados disznófejek, lassan a mosolyom függönye mögé rejtem a könnyeimet, mert egészen különös, valamiképpen varázslatos a pillanat.

Az osztályban. A szöveget.
Az osztályában szeretné felolvasni a szövegemet…
Az osztály.
Röhögött az osztály…
Vidáman, mert vicces volt, amit Mara néni elmondott a fogalmazás dolgozatokról, és felszabadultan, mert legális volt a röhögés, nem bántottunk vele senkit, Mara néni név nélkül tárta elénk a véleményét és a kritikáit. Hogy nagy általánosságban elmondhatja, jól sikerült megoldanunk a leíró dolgozat egyébként ebben a korban még nem könnyűnek számító feladatát. Hogy nagy örömére a legtöbben sikeresen alkalmazták a tanultakat, volt ugyan, aki elnagyolta a jellemzést, olyan is, aki helytelenül alkalmazott néhány jelzőt, de ezeket majd külön megbeszéljük. Végezetül azt képzelje el az osztály, hogy bár számtalanszor elismételte, mi a szabály, mégis volt valaki, aki egyszerűen, mindenféle tagolás nélkül, egyszóval a bevezetés, tárgyalás, befejezés rendjét tökéletesen figyelmen kívül hagyva fogott bele a dolgozatába. És ez a valaki nemcsak a bevezetést felejtette el, hanem, fogalma sincs, hogy jutott ilyen az eszébe, de miután leírta, hogy látogatóban járt a fösvénynél, és kilép a házból, leírta Pató Pál úr udvarának rendetlenségét, ezt egyébként igen érdekesen és szemléletesen, ezután, mintegy visszahátrálva, mint a rák, fogott bele a szoba berendezésének leírásába.
Hát ez nem dolgozat. Így nem lehet fogalmazást írni. Hogy valaki visszafelé jellemezze a helyszínt, érthetetlen. Akkor is, ha a jelzők egyébként érzékletesen festik le a fösvény ember rendetlen, gondozatlan, szinte tapinthatóan poros életterét.
Röhögött az osztály.
Visszafelé, mint a rák, hahaha, szabálytalanul… elkezdve hirtelen, mint ahogy a csuklás tör rá az emberre, hahaha.

Zsibbadtan ültem a padban, én, aki néhány perccel korábban még boldog izgalommal vártam a dolgozatok kiosztását. Az egyetlen dolgozatét, ahol soha nem kellett izgulnom, milyen lesz az eredmény, a dolgozatét, amelynek a megírását mindig lelkesen vártam, és valójában soha nem értettem meg, hogyan lehetséges, hogy valaki nem várja a fogalmazásórát? Meg voltam győződve, hogy most is, mint rendesen, ötösötösnégyes lesz az eredmény, tartalom ötös, nyelvtan ötös, külalak, mert a sok érdekes gondolatot csak gyorsan lehet papírra vetni, ki ér rá a betűk gömbölyűségével vacakolni, négyes.
És persze a jegyek mellé a megszokott dicséret. Hogy milyen ügyes fogalmazás, természetesen a jobbaktól ezt vártam. És a titkos izgalom, hogy dicséretet nemegyszer kaptam már, de vajon most mit mond nekem, hogy ezt a zseniális dolgot kitaláltam! Hogy először jön az udvar leírása, aztán, mintegy párhuzamba állított visszaemlékezésként, a szobabelső. És mindezt úgy, mintha váratlanul lepnénk meg az érkezésünkkel a lusta uraságot, mindent pont úgy találunk majd, abban az állapotában, ahogy tényleg él. Nem lesz ott kupacokat letakaró villámrendrakás, mint ahogy nálunk, ha megtudjuk, hogy családlátogatás várható… egyszerűen belépünk Pató Pál úr otthonába, és…

Nem tegnap volt az a fogalmazásdolgozat, mégis, az évtizedek távolából is visszhangzik a fülemben a gúnyos nevetés, valahányszor az idősíkok eltolását, vagy a téma közepén kezdés eszközét használom egy-egy írásomban. Azóta nevetek együtt látszólag az osztállyal, és sírok a sorok között…

Nem terveztem, hogy máshogy folytatom az utam tovább, de a félegyházi csend, a mészárszék és az osztály, Zsuzsika csillogó tekintetétől kísérten, nem várt csodát tettek velem.
Hogy hogyan, nem tudom, de mindörökre becsukták mögöttem Pató Pál úr összekuszált otthonának kapuját…