Körmöczi-Kriván Péter: Nyersvers

Szentimrey Zsófi illusztrációja

Ő úgy döntött, hogy belép az ajtón. Hogy kicsoda ő, nem tudom, mert azt mondja, hogy nem mondja, mert majd megmondja az utókor, vagy ami azután jön.

A boltos bácsi uraság, őszbajszos furaság, rögtön észrevette.

– Mit keres a fiatalság?

Ő, akiről majd az utókor mondja meg, hogy kicsoda, egy szóban felelt, de úgy, hogy az arca is elbújt abban a szóban.

– Verset.

Hű, de éles hangon mondhatta ezt, mert a boltos bácsi uraság a füléhez kapott, és megvakarta.

– Szóval verset akar? – mondta – De milyen verset, ez itt a lényeg!

– Egy verset, ami után nyalja magát a tíz ujj – felelte ő, és ekkor már az arcát is sejteni lehetett, ami pajkos volt, vagy micsoda.

Ezzel a boltos bácsi uraság mosolyt húzott a szájára, arra rá az őszbajuszt, és rámutatott a keverőteknőre, amiben volt valami, lapulva.

– Ez itt a poétatészta! Nézze csak, milyen friss. Most gyúrta az asszony, és ha ő gyúrja, azt még az utókor is hangozni fogja.

Ő közelebb hajolt a teknőhöz, és megleste.

– Na és milyen verset akar a fiatalság? Ahogy elnézem, szerelmeset vagy…? – de itt megállt a boltos bácsi uraság.

Ő megrázta a fejét, hogy nem.

– Majd kitalálja! Nekem mindegy – szólt a boltos bácsi uraság, majd folytatta. – Ami fontos, hogy nyújtsa ki jól, erővel, de szívvel is, aztán vágja rá a sodrófát, és amerre fúj a szél, amerre nem, nyújtsa ki, erővel, de szívvel is, majd töltse meg. No, mi lesz a töltelék?

Ő megemelte a fejét, mert már tudta jól, hogy mit akar.

– Kérek bele ürgelyukat, százat, aztán kérek egy kutat, hozzá kötelet, vedret, és vizet a kútba, mert különben a vers kiszárad.

A boltos bácsi uraság összehúzta a szemöldökét, mert valami nem járt jól a fejében.

– Értem én, hogy kút, meg kötél és víz, de hogy ürgelyuk, ráadásul száz, nem fér a fejembe. Persze nem is azt kell megtölteni velük.

És a boltos bácsi uraság lehajolt a pult mögé, előhúzott mögüle egy kutat, egy kötelet, egy vedret és egy üveget, ami tele volt ürgelyukkal, százzal. A boltos bácsi uraság lekoppintotta az üveg tetejét, és egyesével számolni kezdett.

– Egy ürgelyuk. Kettő ürgelyuk. Három ürgelyuk – és így motyogott magában egészen százig. – Más is lesz még? – kérdezte.

Ő bólogatott, hogy igen.

– Kérek még földet is, délibábot, falucskát toronnyal, sokkal, és ürgét, százat.

A boltos bácsi uraság sóhajtott egyet, hogy nem lesz ennek jó a vége, mert az utókor így csak felejteni fog, de azért elővette a földet, délibábot, a falucskát toronnyal, sokkal, és egy üveget, amiben volt ürge, nem egy, hanem száz. A boltos bácsi uraság lekoppintotta az üveg tetejét, és egyesével számolni kezdett.

– Egy ürge. Kettő ürge. Három ürge – és így motyogott magában egészen százig. – Más is lesz még? Esetleg kér hozzá egy kis cserebogarat?

Ő csak nevetett, hogy nem kér, mert neki már csak egy valamire van szüksége, pontosabban kettőre.

A boltos bácsi uraság nagy szemekkel nézett, hogy mire, mert fejben még ő sem tudott olvasni, amit persze amúgy sem tudott, csak szélben, égben, meszességben.

Ő pedig még jobban nevetett, és annyit mondott.

– Egy Lacika lesz még és egy pillangó!

A boltos bácsi uraság erre ráncos fejjel, szürke szemmel kihúzta magát, hogy…

– Lacika nincs és pillangó sincs. Lacikát nem tud adni. Lacika elfogyott, elment, eltűnt, elnyelte a világ, őt is és a pillangót is. Punktum.

De ő csak nézett a boltos bácsi uraságra, a boltos bácsi uraság visszanézett rá, akinek a száján valami szó csak kipréselte magát.

– Lacika már felnőtt, megnőtt, nagyra nőtt és… – a boltos bácsi uraság szomorúan meglibbentette az őszbajuszt – és fehér kukoricahajat rakott az orra alá, hogy lássák mások, milyen nagy ő.

Erre ő fogta az ingujjat, feltűrte azt, fogta a kutat, kötelet, vizet, ürgelyukat, százat, fogta a földet, délibábot, falucskát toronnyal, sokkal, és fogta az ürgét, százat, belefogta a tésztába, poétába, egymáshoz fogta őket, erővel és szívvel. A végén pedig ránézett a boltos bácsi uraságra, akinek víz jött a szeméből, kútvíz, és egyet szólt hozzá.

– Ugrik?

A boltos bácsi uraság pedig levette az őszbajuszt, levette a ráncot, szeméből a szürke némaságot, és tudod, mit csinált? Ugrott, bele a versbe, nyersbe, de nem egyedül ám, mert füle tövén ott ült egy pillangó, ami súgta bele a fülbe, na, mit súgott:

– Laci te, hallod-e?