– avagy a foglyul ejtett idő néhány szilánkja kilenc képben –
1.
Varázstükör van a
szobámban.
Tegnap még nem tudtam.
De mára beláttam,
miután anya
elmagyarázta.
Sírtam, mert rosszul
vigyáztam a kismadárra,
amit a szülinapomra
kaptam
a nagyitól. (Pedig cicát
akartam.)
Végül a madárkát is
megszerettem.
Pár napig laktunk a
szobámban ketten.
Szép madár volt, énekes,
de alig dalolt nekem.
Érdekes,
vajon miért? Miért nem?
– tanakodtam.
S végül – jól
megfontolva arra jutottam,
hogy kiengedem.
Azt hittem, szabadságra
vágyik,
de nem jutott, csak a
szobám ablakáig.
2.
Senki se vette észre,
hogy kiengedtem bután
a reggeli csésze kakaó
után
visszaosonva a
kisszobába,
nem gondolva másra, csak
a kalitkára,
s hogy az neki börtön,
és hogy ki kell
eresztenem rögtön.
3.
Amíg távol voltam, nem
tudom, mi történt.
Összetörte az asztali
lámpában a villanykörtét,
és leszakadt a függöny
is.
Neki meg eltörött a
szárnya.
Holtan találtam a
kismadárra.
4.
Hideg volt a teste.
Merev volt a lába.
Alig hasonlított
élő önmagára.
Éreztem, valami
örökre elveszett.
És hogy az egészről
csakis én tehetek.
5.
Nagyon sokat sírtam.
Egész délután.
Közben mindenféléket
mondott az anyukám.
De én nem figyeltem.
Csak csendben
a sós könnyeimet
nyeltem.
6.
Végül anyu a szekrényhez
lépett,
és elővett egy szépen
becsomagolt képet.
Kibontogatta a zörgő
papírból.
Tükör volt, nem is kép.
A szélén, mintha zafírból
lettek volna díszek.
Pedig csak üveggyönggyel
volt kirakva.
És akkor anyu
megmutatta:
7.
„Gyere, kedves. Nyugi.
Minden rendben.
Most árnyak leszünk csak
a csendben.
Akárhogy is alakul,
a madarad kiszabadul.
Nézd! Odaát
kék égbolt van,
nem kalitka.
Ott repül már a madár!
A szép tükröd kapujából
néha átles, átkiabál:
Ne féljetek! Nincsen halál!
Majd a szíve
hozza vissza
hozzám,
hozzád,
nem a kényszer,
szárnya verdes,
csupa ékszer:
kék, zöld. Napfény
csillan rajta.
Jól érezted, ezt akarta,
és egy társat.
Jön már. Reppen
a lomb közül halkan,
csendben.
Közel repül
lassú-bátran.
Ezt csicsergi:
Csak rád vártam
itt a tükör túloldalán.
Vártam, egyszer eljössz talán,
elenged a másik világ,
lásd, itt minden csupa virág!
Itt nincs törvény, csak a jóság,
Nincsen éhség vagy mohóság.
Itt csak szél van, fény és vízcsepp.
Látod, már messze
repültek!
Te pedig, pityergő
kislányom
gyere! Bújjunk össze az
ágyon.
Megölellek, ringatlak
szépen,
mint a madarat a szellő
az égen.
Sírj csak. Hulljon a
könnyed. Fájjon.
Majd átjársz a tükrön. A
Határon.
Gondolatban. És majd
megérted
hamarosan, meglásd,
hogy más nem számít,
csak hogy
szeretjük egymást.
Mert minden létező,
ki megszületett egyszer
a szívébe rejtett végtelen
szeretettel,
össze is van kötve
ékes fénysugárral
mindörökre.
S akár épp elveszett,
akár küzd magával,
vagy mással,
a születéssel
vagy a meghalással,
akár boldog,
szenved,
szomorú
vagy szeret,
– és ebben hinned kell mindenek
felett –
lélekben egyenlő és szabad,
és hozzá öröktől
apró szikra tapad.
Ez a szikra benned,
bennem,
a madaradban, s
mindünkben
jó mélyen pihen elásva.
És ha fényesítjük:
vigyázunk egymásra.”
8.
A tükörbe néztem.
A szemem piros volt.
Piros virág,
s itt is, ott is egy
piros folt.
És ahogy teremtek bennem
a virágok,
a tükrös égbolton
egyszer csak mit látok?
Madarakat látok játszani
az égen,
földön túli, boldog,
messzi repülésben,
régi gyerekeket szaladni
a réten,
omlott palotákat
tündökölni szépen.
És a tükörben ott van
a kék cukrosdobozom,
egy régi mesekönyvem…
minden, amit csak
elveszítettem,
a sütögetéskor tűzbe
ejtett vagdalt,
a három gombóc vaníliafagylalt,
amit leejtettem a
balatoni mólón,
mellette hever a kedvenc
kutyás pólóm,
és ott van Magda is, aki
régen meghalt…
Először azt hittem, hogy
a szemem megcsalt,
de nem.
Odaát él minden régmúlt
pillanatban foglyul ejtett valóság.
És hinni az időtlen
időben nem hiábavalóság.
9.
Varázstükör van a
szobámban.
Tegnap még nem tudtam.
De mára beláttam,
miután anya elmagyarázta
a lélek-tükrök üzenetét.
Rendben leszünk.
Mert szeretjük egymást,
vigyázunk egymásra.
Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola, Berettyóújfalu
Felkészítő pedagógus: Kovácsné Pap Orsolya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése