Kiss Gergely Nimród – Körmöczi-Kriván Péter: Mi lenne, ha robot lennék

Ha robot lennék, elmennék pecázni arra a tóra, ami a fejem felett csüng. Ez a tó nagyon különleges, mert általában kék és csak néha fekete, és mindig van rajta valami sárga folt, ami nyáron annyira meleg, hogy szurkálja a robotsapkám, és attól puklis lesz a közérzetem.

Csalit nem használok, csak úgy teszek, mintha lenne, de ezt a sárga nem tudja, ezért megakad a horgomon, és én lehúzom magamhoz.

Hogy miért?

Mert tél van, és idelent minden rázkódik. Hiába kötök pulcsit, sálat, fejtakarót, az nem segít, mert a rázkódástól mind leesik. Csak a sárga segíthet, ezért is megyek pecázni minden nap, hogy lehúzzam, és feloldjam a lavórban, majd szétfröcsköljem az egész világban, hogy végre elkezdődhessen a nagy pacsálás.

Tóth Emese Éva – Molnár Krisztina Rita: SZÍNEHAGYOTT VILÁG Avagy: Mi lenne, ha valaki ellopná a színeket a világból?

Hogy mi lenne…? Ha ellopNÁ…? De hiszen ellopták már réges-régen. Mindenki ismeri ezt a történetet, csak senki sem szeret beszélni róla! Mesélni meg…? Na, azt végképp nem.

Hacsak nem valami locsi-fecsi tollforgató. Pontosabban klaviatúra-nyomogató. Mert a tollakat is ellopta már valaki, talán épp azidőtájt, amikor a színeket. Még az is lehet, hogy barátok voltak. Először a lúdtollakat, később a töltőtollakat, még később a golyóstollakat tüntették el. Mindenki tudja, hogy már az ötéves gyerekek is előbb tanulnak meg gombokat nyomogatni, mint betűket írni! Fekete betűket nyomogatnak fehér képernyőre, és mire iskolások lesznek, már nem is értik, hogy mi a csodának kellene megtanulni a kézzel írást. Fárasztó, és még bütyök is nő az ember középső ujján.

Volt egyszer egy költő, aki színes tintákról álmodott, Kosztolányi Dezsőnek hívták. De ma már csak az ismeri az álmát, aki nem jár két lábbal a földön, nem e világra való, és színes tollakkal papírra irkál. Mert ebben a színehagyott világban még mindig akad egy-két Marslakó, akinek ez a vágya. A színek, a toll meg a papír. Ők szoktak írogatni mindenféle finom borítójú füzetkékbe és noteszekbe, amit nappal a szívük fölött őrizgetnek a belső zsebükben, éjjel pedig a párnájuk alá dugják, hogy senki ember fia el ne vehesse tőlük. Az ilyenfélék a tollakat is gyűjtik, és nehogy azt higgyük, hogy csak a töltőtollakat, szép vékonyan író zselés filceket! Nem ám! Ez a típus az elhullott madártollat is úgy szedegeti fel a földről, mintha kincsre lelt volna! Különös, égi üzenetre! No hiszen! Igazán mulatságos.

Aztán akadnak olyanok is, akik fázni kezdenek, ha nincs minden telezsúfolva körülöttük tiritarka, hupilila, cinóberpiros és pink fittyfenével. Így aztán ezt a sápatag kort megtöltik kulcstartóval meg öngyújtóval meg… mivel is még? Igen, igen, eszembe jutott! Plüssállatokkal! Rózsaszín vízilovakkal, narancs csíkos zsiráfokkal, incifinci elefántokkal és puha izékkel. El sem tudom képzelni, mi történne, ha egyszer valaki összegyűjtené a világ összes plüssmicsodáját… Azt hiszem, ha sorba állítanánk őket egy égig érő vitrinpolcon, felérnének a napig!

De ilyesmit csak a világ romlásán kesergő házsártos öregemberek írogatnak. Ne is hallgassunk rájuk…! Van viszont valami, amit tényleg szeretnék elmesélni.

Milenneha-kiállítás

Halász Nikoletta: Mi lenne, ha ősztündér lennék? – Szabó Krisztina: Ősztündér

Kályhaláng lobog a hajában,

felperzseli az erdőt,

ahogy végigrepül a fák felett.

Két szívdobbanás közt testet ölt,

míg egy pillanatra alakot formálnak

a szélben kavargó levelek.

Mindig visszafelé néz,

tekintetében őrzi a Nyarat, örök szerelmét,

smaragdja szikrázik, és a végtelenbe sodor.

A gallyak, a tüskék, felsértik ujjbegyét,

vére hulló gyöngyétől pompázik száz bokor,

rubin szíve színezi vörösre a bort.

A legmelegebb azúrból szab magának ruhát,

mikor az első fagy közeleg,

bőröndjébe csomagolja az eget,

és ködszínűvé válik a bőre,

ahogy hajszálai hullámain

repül vele a vándorló madársereg.

Lázár Vivien: Mi lenne, ha csigafestő műhelyem lenne – Kertész Erzsi: Csigafestő

Először a közönséges éti csigák jöttek.

Jóravaló, szerény népség. Kicsit lassúak, vagyis inkább csak megfontoltak.

         − Mi a kínálat? – kérdezgették. Nyújtogatták a gülüszemeiket a festékesdobozaim felé.

         − Van piros, kék, zöld meg sárga. És van csík, pötty, kocka és hullámvonal − feleltem.

         És már ebből is alig tudtak választani!

         − Legyen piros alapon sárga pöttyös? Vagy kék alapon zöld hullámvonal? Esetleg sárga alapon kék csíkos? – kérdezgették egymást.

         − Jó lenne lassan eldönteni – szóltam rájuk, úgy három nap múlva. – Beszáradnak a festékeim.

         Eleinte jól ment az üzlet. A négy alapszín és a négyféle mintázat számos kombinációt tett lehetővé. Mégpedig egészen pontosan… mindjárt meg is mondom, hogy mennyit…

         Na, mindegy. Sokat.

         De aztán egyszer csak jött egy csiga, és azt mondta:

         − Bárányfelhőt nem lehetne a házamra kérni?

         − Éppenséggel lehet – mondtam vonakodva.

         Ekkor kezdődtek a bajok!

         Jelentős felárért megfestettem a lila alapon fehér bárányfelhős csigaházat. Jól nézett ki. A büszke tulajdonos fel-alá flangált az új házában a réten, és dicsekedett a sok pöttyös meg kockás házúnak:

         − Egyedi dizájn. Méregdrága volt, de megérte. Nincs még egy ilyen!

         Másnap már ott álltak hosszú, tömött sorokban az ajtó előtt. Volt, aki szivárványosat kért, mások virágmintásat, a hazafias természetűek csigavonalat, de volt igény dinós, pónis, csillagos, versenyautós, halacskás mintára is, sőt néhányan vérszemet kaptak, és híres festmények másolatait kérték a házukra.

Nagypál Borbála – Körmöczi-Kriván Péter: A húsevő virágok földjén

A szomszéd bácsi mondja, de nagyon mondja, hogy tegnap este pizsamába bújás közben látta, ahogy az EGYIK bekúszik a virágoskertbe, és magába szívja a locsolócsövet. Pont úgy, ahogy én szoktam a spagettit. Anyu még sírt is, mert az volt a kedvenc locsolócsöve, a Pistike. Állítólag harminchárom foga volt, ami még a csatornafedőket is képes megrágni, nemcsak Pistikét. Apu szerint ŐK így mosnak fogat, amit egyszer én is majdnem kipróbáltam, de anyu megakadályozott benne, mint ahogy abban is, hogy farsangkor én is olyan legyek, mint ŐK.

– Még hogy hú… hú… hú… húsevő növény?

– Igen! – válaszoltam, de anyu kezében már ott fityegett a sárgarépa jelmez, ami minden évben előkerül, hátha attól majd megtanulok fütyülni.

De nem tanulok, mert engem nem érdekel a fütyülés. Engem ŐK érdekelnek, mert most már tényleg szeretném tudni, hogy három fejük van vagy nyolc? Kúsznak a földön vagy ugrálnak? Hörögnek vagy röhögnek? Pöttyösek vagy csíkosak? Akárkit kérdezek, mindenki mást mond, de most már betelt a pohár, mert azt már tényleg nem hiszem el, hogy vattacukorból vannak. Elég volt! Megnézem magamnak ŐKET.

Beleugrok a sárgarépa jelmezbe, mert azt gondolom, hogy akkor ŐK fütyülni fognak rám, és elindulok az utca végéhez, ahol tiltó tábla próbál feltartani. Próbál!

A fű itt ugyanolyan zöld, mint otthon. Az ég itt ugyanolyan kék, mint otthon. A szél itt ugyanolyan puha, mint otthon. Itt semmi sem más egyelőre, hacsak nem az, hogy a bokrok vadul rázkódnak, és az ágak dühösen zörögnek. Azt hiszem bekerítettek. Na, végre! Végre valami történik.

De a vad rázkódás abbamarad. A dühös zörgés megkukul. Jajj, ne! Korai volt az öröm.

– Kérlek, ne menj el! Mutasd magad!

És valami meghallhatta a hangomat, mert a bokrok lassan és óvatosan kinyílnak, és én nagy levegőt veszek, és még nagyobbat, és akkor meglátom ŐT, ahogy két rozoga levél között kidugja a fejét, és egyenesen rám néz. Csak annyit tudok mondani, hogy…

– Hm! – és mosollyal viszonzom a mosolyát.

Egy percig nézem ŐT, majd biccenéssel elköszönünk egymástól, és én alaposan megrázom magam, mert annyi kérdés szörcsög a fejemben.

Harminchárom fog? Három fej és nyolc? Kúsznak és ugrálnak? Hörögnek és röhögnek? Pöttyösek és csíkosak?

Azt hiszem, elindulok hazafelé, mert most már tudom, hogy milyen lennék, ha húsevő virág lennék. Sőt mi több! Kedvem támadt fütyülni is.

Jámbor Dorina: Mi lenne, ha lenne egy saját szörnyecském? – Kollár Árpád: A Bégencs

Gimagima megvakarta az orrát. Aztán a jobb fülét. Aztán a balt. A hátát hozzádögölte a kanapéhoz. A fenekét is. Aztán megint megvakarta az orrát, és elkezdett bömbölni.

– Így nem mehetek emberek közé!

– Nem is szeretsz emberek közé menni – vigasztalta Firanga.

– De ha véletlenül szeretnék, akkor se mehetnék ilyen állapotban. Olyan szerencsétlen vagyok! – sóhajtotta Gimagima.

A teste tele volt pöttyökkel. A fülén, az orrán, a hátán, a fenekén piros kis pöttyök virítottak. Olyan volt, mint egy csipkebogyó bokor. Vagy inkább, mint egy bárányhimlős Gimagima.

– Annyira viszket! – nyafogta.

– Megmondta Anya, hogy ne vakard szét a pöttyeidet! – szólt rá Firanga. – Ha, sokat vakarod, gyapjad nő, és birkává változol…

– Már így is egy bégető birka! – zsörtölődött Giamiksz. – Akinek feltűnési viszketegsége van, pedig senki se kíváncsi a nyavalyájára. Kár, hogy nem eltűnési viszketegsége van…

– Ne gorombáskodj – szólt rá Firanga –, ez bárkivel előfordulhat.

– Velem aztán soha! – fintorgott Giamiksz.

Másnap reggel Giamiksz megvakarta az orrát. Aztán a jobb fülét. Aztán a balt. A hátát hozzádörgölte a kanapéhoz. A fenekét is. Aztán megint megvakarta az orrát, és elkezdett bömbölni.

– Megőrülök, annyira viszket! Olyan szerencsétlen vagyok!

Firanga tetőtől talpig bepúderezte a két vakaródzó bárányhimlőst. A piros pöttyök eltűntek a hűsítő púder alatt, a szörnyű viszketés mégis megmaradt.

Nemsokára Olimé is elkezdett vakarózni, majd sorban mindenki a gyerekszobában. Vagy a fülüket, vagy a hátukat dörgölték a kanapéhoz.

– Ez így nem mehet tovább! – fakadt ki Firanga. – Tennünk kell valamit!

– Úgy van! – helyeselt Giamiksz. – Gimagima mindnyájunkat megfertőzött a feltűnési viszketegségével. Meg kell szabadulnunk Gimagimától!

– Ne hülyéskedj, nem Gimagima a hibás – torkolta le őt egyből Firanga.

– Ki más? Mondd meg te, ha olyan okos vagy! – kötözködött Giamiksz.

– A Bégencs! – vágta rá Firanga. – A Bégencs a hibás!

– Ki az a Bégencs? – kérdezte csodálkozva Olimé. – Még soha nem hallottam róla…

– A Bégencs az a kócos vagy nem kócos valami, aki éjszakánként előbújik a rejtekhelyéről, és csupa szórakozásból telepöttyöz mindenkit. Tőle kell megszabadulnunk, akkor megszabadulunk a viszketéstől is – adta ki a jelszót Firanga.

Vincze-Tóth Réka – Kalas Zsuzsa: Mi lenne, ha a katicák országában élnénk?

           

            Kevéssé közismert tény, hogy a földtörténeti középkorban a dinoszauruszok egyeduralma csak hajszálon múlott, és csak kevés híja volt, hogy a dinók helyett a katicák uralják a földet. Hogy ez így történt, annak szoros köze van a náthához, a katicák pöttyeihez és egy április délutánhoz.

Sajnos a történelemmel, bioszférával, geoszférával, a világegyetem keletkezésével foglalkozó szakkönyvek szinte kizárólag száraz tényanyagokat, kiejthetetlen megnevezéseket és megjegyezhetetlen évszámokat közölnek, és teljes mértékben figyelmen kívül hagyják, nem is említik az olyan lényeges momentumokat, amelyek pedig meghatározzák földünk mai élővilágát, mindennapi életünket, sőt, nem kizárt, hogy egyéb, eddig fel nem tárt METAFIZIKAI vonatkozásai is vannak.

            Hogy megértsük ezt az első hallásra kissé különösnek hangzó, ám kibontva mégis logikus összefüggést, kissé vissza kell repülnünk az időben, egészen a mezozoikum egy áprilisi délutánjához, amikor (és ez sem jelentéktelen tényező) a tiszta, kék égbolton a nap ragyogóan sütött, és habár a hőmérséklet kellemes volt, enyhe, mégis kissé hideg szellő fújdogált az erdő körüli réten.

A földtörténeti középkor ezen időszakában dinók és katicák uralták a kontinenseket. Piros hátú bogarak hemzsegtek az ekkor még dús erdők mélyzöld levelein, katicák repkedtek az élénk színű trópusi virágokon, és apró, gömbölyű, piros bogarak tarkították a széltől hullámzó réteket. Számukat tekintve körülbelül annyian voltak, mint a dinoszauruszok, de szokásaikban némileg eltértek egymástól, és ez ismét egy olyan tény, amit a régészeti szakkönyvek nem említenek. Míg a dinók főként heverészni, henyélni, dagonyázni, napozni, de legfőként pihenni szerettek, addig a katicák kiterjedt családi kapcsolataik révén a zajos összejövetelek hívei voltak. Népes katicacsaládok kis piros felhőket formálva repültek az égen, nagy ünnepek alkalmával pedig rengeteg piros bogárfelhő tarkította az eget. Eltekintve rendszeres és zajos családi összejöveteleiktől, szelíd, kedves állatok voltak, ezért többnyire békességben éltek a dinoszauruszokkal, akik szintén rengetegen voltak. Mindössze néha egy-két tirannoszaurusz sérelmezte, hogy aznap délután már megint túl sok katica napozott a hátán, amikor ő egyébként dagonyázni szeretett volna, vagy néha egy brontoszaurusz, esetleg egy sztegoszaurusz háborgott, ha kedvenc bokrának zsenge leveleit már megint megcsócsálták az apró bogarak.

Jónás Henrik – Mészöly Ágnes: Mi lenne, ha nagyító lennék?

Henrik megpróbált úgy tenni, mintha még aludna. Semmi, semmi, semmi kedve nem volt felkelni. Ugyanolyan nap lesz ez is, mint a többi, gondolta, ugyanazon az úton megyek el az iskolába, ugyanazokkal a gyerekekkel ugyanazokat a játékokat játsszuk majd, ugyanaz a tanár ugyanazokkal a szavakkal magyarázza ugyanazt az unalmas matekfeladatot… Délután ugyanebbe a lakásba jön haza, ugyanúgy elfelejti levenni a cipőjét, amiért anya ugyanúgy veszekedni fog vele, mint tegnap és tegnapelőtt. Aztán veszekedés után megkérdezi, hogy milyen volt az iskola, és ő megint csak azt feleli, mint minden nap: olyan, mint máskor. Mintha egy végtelenül unalmas számsor ismétlődne, nulla-egy-kettő, nulla-egy-kettő egyforma fehér számokkal felírva egy hatalmas, fekete táblára.

       Ám hiába tettette az alvást, ugyanúgy, mint minden reggel, ma sem volt menekvés. Fel kellett kelni, reggelizni kellett és fogat mosni, le kellett vánszorogni a harmadik emeletről, és el kellett indulni a lakótelep másik végén álló iskolába.

       Henrik unottan baktatott. Nem volt szomorú, nem volt jókedvű sem. Ugyanolyan volt, mint lenni szokott. Elment a kisbolt és a kutyakozmetika mellett, a kocsmánál bekanyarodott, hogy átvágjon a parkon. A szürke betonjárda nyílegyenesen vezetett az iskoláig. Henriknek esze ágában sem lett volna letérni róla, ha észre nem veszi, hogy a napfény megcsillan valamin.

       Csak két lépést kellett tennie a fűnek becézett gazban, és már meg is találta… de csak egy borosüveg letörött alja volt az, semmi más. Henrik mogorván belerúgott az üvegdarabba, az kirepült a járda betonjára, és darabokra tört. Henrik megvonta a vállát, és már indult tovább, amikor észrevette, hogy az pásztortáskák és pitypangok között egy fekete műanyag keret is lapul. Olyan, amelyiknek még egy fogantyúja is van, mint a nagyítóknak a régi detektíves filmekben.

       A fiú felkapta a keretet a gazból, és máris az üvegcserepek mellett guggolt. Hiszen ez nem is borosüvegdarab, hanem egy igazi nagyító! Megpróbálta összeilleszteni a darabokat, és visszatenni valahogy a keretbe, de hiába. A lencse tökéletesen illeszkedett volna a foglalatba, de a darabkáknak, hiába adták ki, mint egy különleges puzzle, az egészet, eszük ágában sem volt összeforrni. Sőt, az egyikből még egy szilánk is letörött, és belefúródott a fiú ujjába. Henrik próbálta két körmével kicsippenteni, de csak mélyebbre fúródott az üvegszilánk, aztán, hogy, hogy nem, egy szemvillanás alatt összeforrt felette a bőr.

Salamon Gréta – Szabó Imola Julianna: Körbe-körbe

Mi lenne ha az elefánt tükörképe lenne a lánynak. A lány belebújna egy tündér szárnyába. A szárny helyén egy kastély nyílna. Nyílna az erdő, a házfalak. A házfalak helyett kabát. Kabátból a tegnap szaga. Szaga lenne az elefántnak. Az elefántnak, akinek hosszú az ormánya. Az ormánya akár az ingujja. Az ingujja ahogy a tündér szárnya: gyűrődne. Körbe és körbe. Körbe, mint az óra. Az óraütem, ahogy veri a düb-düböt. Körbeérne a lány. Körbeérné a lány az egyenlítőt.

Kiss Vivien: Jégpalota – Csík Mónika: Régimódi mesehős

Álmomban furcsa varázslat ért:

áttetsző lett körülöttem minden,

eltűnt az ágyam, a tévém, a lámpám,

egy gyertya fénye táncolt csak mögöttem.

Homályba vetetten, ámulva figyeltem:

hogyan nőnek égig a falak,

s hogy a lépteim zajára táruló ajtók

mögött díszes termek konganak.

A páncélja s a kardja, hercegem –

hajolt földig egy puccos lakáj,

öltse fel, s induljon sietve – mondta –,

lova már felkantározva áll.

A vár előtti selyemfű-tisztáson

parazsat habzsolt az éjsötét paripa,

sörénye tajték, patkója holdszín,

homlokán az égbolt csillaga.

Ébredésig megjövök! – pattantam nyergébe,

szökellt, s már repültünk is tova,

nyomunkban förgeteg, szikraeső,

csak lassan ült el a Tejút pora.

Fricska Dorka: Mi lenne, ha kinyitnám a kék szekrényt a padláson? – Hétvári Andrea: A kék szekrény

Van egy kék szekrény a padlásunkon.

Nagyi szerint csupa titkos holmi

van benne elrejtve. Csupa titkos.

Ez igazán jól hangzik!

Mi lenne… ha egyszer kinyitnám?

Felesleges! Csupa lim-lom és kacat –

legyint nagyapa.

Rettenetes káosz, már régen ki kellett

volna selejtezni – szörnyülködik anya.

Meg ne próbáld! Tudod, hogy a padlás

tele van egerekkel, molyokkal meg

pókokkal – néz rám szigorúan apa.

Egyedül nagyi bámul maga elé

titokzatos mosollyal az arcán.

Ezért minden este felmegyek

gondolatban a padlásra, és megállok

a nagy kék szekrény előtt. Csak nézzük

egymást barátságosan, mint a régi

ismerősök, de benyitni sohasem

merek. Még gondolatban sem.

Mi van, ha nagyapának van igaza,

és csupa lim-lom, kacat van benne?

Olyanok például, mint egy kopott

falióra, egy rejtélyes térkép, egy molyos

szőrmekabát vagy egy kitömött fácán?

Másnap este újra megállok gondolatban

a kék szekrény előtt. Mi van, ha anyának

van igaza, a rettenetes káosz kiömlik,

hatalmasra nő és beteríti a padlást,

még mielőtt el tudnék menekülni?

Apa szerint rendes gyerek nem

tartózkodik a padláson szekrények

és lim-lomok társaságában. Azt ugyan

nem tudom, rendes gyerek vagyok-e,

de mégsem hagyhatom magányosan

ácsorogni a kék szekrényt, főképp,

ha nagyira gondolok. Talán megtalálnám

benne kedvenc pávatollát, amit boldogan

viselt a kalapján egy réges-régi bálon.

Vagy apa törött olvasólámpáját,

esetleg a piros, felhúzható, zenélő

mikulásom vagy anya beszáradt

ecseteit, amivel az első képeit készítette.

Felesleges! Rettenetes. Meg ne próbáld! –

Nehéz mindenkinek a kedvére tenni.

Legjobban mégis annak örülnék,

ha a nagy kék szekrénynek nem kellene

magányosan, bezárva ácsorogni a sötét

padláson. Ha egyszer ki merem

majd nyitni, talán az egerekkel és a

pókokkal is jó barátságba kerül.

Mezei Flóra: Mi lenne, ha lenne egy varázstükröm? – Tasi Katalin: A tükör

– avagy a foglyul ejtett idő néhány szilánkja kilenc képben –

1.

Varázstükör van a szobámban.

Tegnap még nem tudtam. De mára beláttam,

miután anya elmagyarázta.

Sírtam, mert rosszul vigyáztam a kismadárra,

amit a szülinapomra kaptam

a nagyitól. (Pedig cicát akartam.)

Végül a madárkát is megszerettem.

Pár napig laktunk a szobámban ketten.

Szép madár volt, énekes,

de alig dalolt nekem. Érdekes,

vajon miért? Miért nem? – tanakodtam.

S végül – jól megfontolva arra jutottam,

hogy kiengedem.

Azt hittem, szabadságra vágyik,

de nem jutott, csak a szobám ablakáig.

2.

Senki se vette észre, hogy kiengedtem bután

a reggeli csésze kakaó után

visszaosonva a kisszobába,

nem gondolva másra, csak a kalitkára,

s hogy az neki börtön,

és hogy ki kell eresztenem rögtön.

3.

Amíg távol voltam, nem tudom, mi történt.

Összetörte az asztali lámpában a villanykörtét,

és leszakadt a függöny is.

Neki meg eltörött a szárnya.

Holtan találtam a kismadárra.

4.

Hideg volt a teste.

Merev volt a lába.

Alig hasonlított

élő önmagára.

Éreztem, valami

örökre elveszett.

És hogy az egészről

csakis én tehetek.

5.

Nagyon sokat sírtam.

Egész délután.

Közben mindenféléket mondott az anyukám.

De én nem figyeltem.

Csak csendben

a sós könnyeimet nyeltem.

6.

Végül anyu a szekrényhez lépett,

és elővett egy szépen becsomagolt képet.

Kibontogatta a zörgő papírból.

Tükör volt, nem is kép. A szélén, mintha zafírból

lettek volna díszek.

Pedig csak üveggyönggyel volt kirakva.

És akkor anyu megmutatta:

Tóásó Lél Ágoston – Kiss Lehel: Ha libegő volnék

Távol a zajtól, s távolabb egyre

haladnék lassan, fel, fel a Cenkre.

Benne libegnék az otthoni tájban,

s számolgatnám, hogy új fenyő hány van,

s számolgatnám, hogy fogy, fogy a méter,

s mosolyognám, hogy lebegve ér fel

– mire a Hold kél, s leszáll az este –

mázsányi testem a hófödte Cenkre.

Cenktől a Holdig feszített pályán

az égi útat libegve járnám;

benne lobognék a mennyei tájban.

Hány üstökös és új csillag hány van,

mind megszámolnám, s beszélnék minddel...

S vinnélek Téged magammal, hidd el,

fentebb a Cenknél, messzebb a Holdnál

– s velem libegnél, bennem lobognál.

Hegedűs Dániel: Mi lenne, ha szőlőszüretre mehetnék – Falcsik Mari: Színes október

Vérpiros, zöldszelíd, borbordó,

tátogat a boroshordó:

kinn a pipishegyi szőlőben

lábnyom gyűlik a dűlőben.

Mátra hátán sárgul a szem,

nap szemlézik a telt szemeken,

nevetve szórja, amije van:

hosszú dűlőkön gurul az arany.

Rézvörös, mézarany, vérnarancs,

szedd a szőlőt, ez a parancs!

Kinn a pipishegyi tőkesoron

szüretre gyűlik mind, ki rokon.

Mátra hátán barnul a lomb,

éjbe búvik a szőlődomb,

hosszú dűlőkön szél suhan át:

most szemléznek a dédnagyapák.

Papp Albert és Kincses Kitty rajzaira – Miklya Zsolt: Ágyő Szabadka, Párizs

Papp Albert: Mi lenne, ha színesebb lenne a világ körülöttem?

Mi lenne, ha színesebb lenne körülöttünk a világ?

Beutazhatnánk Stockholmtól Afrikáig,

szállhatnánk együtt, akár a vadlibák,

ágyő Szeged, Szabadka, Podgorica, Párizs,

felköltözhetnénk északra a családdal

a forró napokon, mikor az aszfalt úgy éget,

hogy focizni se lehet rendesen, csak pár dal

jár mindig a fülemben, és sosem ér véget,

hazajönne végre apa is, és mint régen,

a szép napokban, játszana velünk sokat,

nemcsak kéthetente, hanem egész héten,

etetnénk a színház előtt a galambokat,

a pályaudvaron választanánk egy expresszt,

keresztülutaznánk a világot meg az uniót,

vagy csak lődörögnénk és nézelődnénk egyet,

vennénk a piacon, s feltörnénk egy zsák diót,

apa az izompólójában felemelne,

hogy jobban lássam, milyen színes lett a világ,

aztán tollászkodna kicsit és felröppenne

– Ágyő Szabadka, Párizs! –, akár a vadlibák,

repülnénk együtt, és sosem lenne vége,

csak pár dal járna a fülemben újra, mint a verkli,

meg a szél fütyörészne és anya színes tollakba

bújva tanulna újra repülni s énekelni.

Kincses Kitty: Mi lenne, ha vadliba lehetnék?

Ferenczi Zsombor – Majoros Nóra: Repülni volna jó

A Nyugati téri aluljáró egyik ficakjában hegedült leggyakrabban az utcazenész. Nem volt rendkívüli művész, de elég jól játszott. Főleg a gyerekek dobáltak neki aprót a hegedűtokba, nagyjából annyit, hogy időnként tudott venni egy-egy pizzaszeletet.

            A hawaii volt a kedvence.

Amíg ette, betette a hangszert a tokba, lekuporodott a földre, hátát a falnak vetette, és bámulta a galambokat. Mindenki azt hitte, a sok elhullajtott ételmaradék miatt járnak le a föld alá, de az utcazenész rájött, hogy ez tévedés. A galambok számára ez sport. Kétféle számban versenyeztek, az utcazenész úgy nevezte ezeket: a legijesztőbb landolás és a legpontosabb pottyantás.

            − Repülni volna jó – gondolta.

            Szokatlanul eleven gondolatocska volt ez. Annyira fickándozott a fejében, hogy másnap sokkal jobban játszott a szokásosnál, és jó sok pénz összejött. Elhatározta, hogy vesz egy egész hawaii pizzát, és mind megeszi, de a pénz még ennél is több volt. Aztán gondolt egyet, a kínai táskaárushoz sietett, és vásárolt egy jó nagy bőröndöt. Kivitte a repülőtérre, becsomagolta magát és a hegedűjét, és bőröndöstül felugrott a csomagokat szállító szalagra.

            A bőrönd végigbukdácsolt a szalagon, és átment az átvilágító kapun. Mivel a röntgen nem látott a csomagban se robbanóanyagot, se fegyvert, se kábítószert, szépen felpakolták egy repülőgépre.

            − Egyáltalán nem olyan a repülés, mint képzeltem – dünnyögte magában az utcazenész a felszállás után.

Mészáros Máté – Körmöczi-Kriván Péter: Városnéző UFÓ-busz

A város majd kipukkan, úgy telepumpálták autóval.

Az autó majd kipukkan, úgy telepumpálták utassal.

Az utas majd kipukkan, úgy telepumpálták valamivel, ami nem engedi, hogy kinyissa a szemét és észrevegye az Utast Figyelmeztető Olyanokat, röviden csak UFO-kat.

Ha kinyitnám a szemem, azonnal meglátnám őket, mert ők mindenhol vannak, ahol mindenki más.

Ha kinyitnám a szemem, azonnal meglátnám, hogy radírozzák lábam alól a rohanást.

Ha kinyitnám a szemem, azonnal meglátnám cipőm talpán a vészféket, amibe nyolc UFO kapaszkodik éppen.

Ha kinyitnám a szemem, azonnal meglátnám, hogy cibálják a fülem, mert piros a lámpa.

Ha kinyitnám a szemem, megköszönném nekik, hogy vigyáznak rám, és elvinném őket egy városnéző kirándulásra nagyapa rozoga kisbuszával, ami csak áll és ül a rozsdában.

Ha kinyitnám a szemem, megmutatnám nekik a kedvenc pocsolyámat, beleugranék, és elmondanám nekik, hogy így tüsszögnek a pocsolyák.

Ha kinyitnám a szemem, akkor átruccannék velük a parkba, és elmondanám róla, hogy nagyapa alapította benne a fűszálakat, amikor még nem volt nagy, sem a park, sem nagyapa.

Ha kinyitnám a szemem, látnám magamon a horzsolásokat, és ráznám a fejem, hogy már megint, és újra itt.

Ha kinyitnám a szemem, látnám a kis UFO-kat, hogy új féket szerelnek a cipőtalpamba. A legújabb prototípust.

Úgy hallom, defektet kapott a város.

Hallom, ahogy eresztenek benne az autók.

Hallom, ahogy eresztenek benne az utasok.

Na, most már tényleg kinyitom a szemem!

Ilyés Anna-Boróka – Magolcsay Nagy Gábor: Tetőablak (avagy: mi lenne, ha egész nap az eget nézném?)

Ki fest az égre, a mennyre medúzát?

Mit rejtenek a pixeles fellegek?

Miért ölt jégpáncélt a tó és a liget,

ha a tél elől elbújni nem lehet?

Ki vasal ráncot az északi tájra –

a hóba, a holdra, a párna alá?

Egy űrhajós dáma miért megy a bálba,

ha a táncban mindig csak magányt talál?

És mondd, hova mennek a tévébolygók?

Ma éjjel hány sávos az aludttejút?

Hova lakatolja a Marson a bringát,

aki megszeretett egy marsi fiút?

És leszünk-e majd, ha lejár az álom,

ha lejár a tél, de tavasz nem lehet?

És vár-e a mennyben az ég lagúnája?

S ott kik döntenek majd mindkettőnk helyett?

Hadobács Luca – Németh Eszter: Mi lenne, ha én lennék a király lánya?

Ha én lennék a király lánya, mármint az Üveghegyen innen, a Kásahegyen meg túl, pont ott, ahol a cuki kurta farkú malac kitúrt nekem egy jó kis királyságot, nem felet, de egészet, akkor…

     …reggel mosakodás, haj- és szempilla-bodorítás, legislegszebb ruha és cipő felvétele után modellt állnék az udvari festőnek és fényképésznek,

     …délben levetném az egész fodros-bodros hacukát, nem enném meg a spenótot, és falra hánynám a villával a borsót,

     …estére eltelnék a rengeteg tortával és fagyival,

     …másnap reggel kócosra hintáznám a hajam,

     …másnap délben felmásznék a cseresznyefára, fütyülnék a rigókkal, akikkel köpködnénk a cseresznyemagokat, és telibe trafálnánk az undok szomszéd kisfiú feje búbját, meg a csipkedős kakast és persze Évikét,

     …másnap este egyesével enném ki a rizibiziből a borsószemeket, aztán meg a rizst,

     …alvás előtt megvernék mindenkit Ki nevet a végén?-ben,

     …és reggel feküdnék le aludni.

Filkóházi Flórián: Mi lenne, ha sétálhatnék a Holdon? – Várfalvy Emőke: Kakaóbázis a Holdon

Jövő szerdán de jó lenne felszállni a Holdra,

űrhajóban bukfencezni, az ám csak a móka!

Ugrándozva felfedezni egy vadiúj krátert,

mi a nevét arról kapja, ki először rálelt.

Persze nem csak vakáció, tudományos téma

is lenne a holdsétában, hátha nem csak tréfa,

hogy a Hold nem kemény kőzet, tényleg sajtból lehet,

hiszen látszik, lyukacsos meg sárga és szép kerek.

Űrkutat ások, jó mélyet: ez ám a kísérlet!

Néhány éhes kutyagyerek talán elkísérhet,

kutam mélyén barna tócsa, csúcseredmény várható,

ha gejzírként égbe tör a tejszínhabos kakaó.

Lővey Dorottya: Mi lenne, ha hazavinném az állatokat az állatkertből? – Demény Péter: Habostorta

Hazavinném az állatokat az állatkertből, és megkérném őket, üljenek az ágyra. Az elefánt alig férne el, de két párnát arrébb dobnék, és remélném, édesanya nem haragszik meg ilyen kicsiségekért, a fókát már korábban szárazra törölném ugyanis. És amikor már az oroszlán is elmorogta a magáét, akkor megkérném őket, mondják el, hogy kit vinnének haza az emberkertből. Ők előbb elcsodálkoznának, hogy egy emberizink ilyeneket kérdez, de én szigorúan rendreutasítanám őket, ahogy édesapa szokott engem, amikor nem akarom megenni a zacskós levest, és megismételném a kérdést.

Akkor az elefánt megköszörülné a torkát, kiegyenesítené az ormányát, és azt válaszolná, ő engem vinne haza, mert ilyen belevaló kisleánykát még nem látott. Én próbálnék szerényen pislogni, mint Hernádi Judit, de nekem sem sikerülne, úgyhogy illendően megköszönném, és aztán várakozóan tekintenék a többiekre. A fóka azt mondaná, aki őt szárazra törölte, az ne számítson hasonlóra, és sértetten lebukdácsolna az ágyról, és elővenné a mobilját, én azonban ráripakodnék, hogy vajon süket-e, és hogy érti-e, hogy most komoly dolgokról van szó, és figyeljen, ha nem akarja, hogy a homokba dobjam. Ő elpirulna, de ez nem látszana a feketeségétől.

Az oroszlán beletúrna a sörényébe, és elkezdené a mondókáját. Azzal kezdené el, hogy szerinte ő a mindannyiuk nevében beszél, és ekkor várakozóan és fenyegetően körülnézne, mint az óvó néni, amikor azt kérdi, ki ette meg a Zsanett nápolyiját. Mikor mindenki hallgatna, akkor azzal folytatná, hogy ő egyetért az elefánttal, és mélységesen nem érti a fókát, akinek én viszont már közben megbocsátottam, ezért csak legyintenék, mire a fóka elkezdene labdázni, és én ismét ráripakodnék, mert ez nem focipálya, hanem lakás, ha nem tudnám, illetve tudná.

Egészében véve mégis nagyon boldog lennék, hogy az állatok ennyire szeretnek engem, és boldogan visszavinném őket az állatkertbe, mert mindjárt hazajön édesanya, aki fáradt annyi óra munka után, és különben is, az élet nem habostorta.

Nógrádi Gábor versei Páll Kincső és Rózsa Dorka rajzaihoz

...ha kutya lennék

...ha ÓRIÁS CSODAKATICABOGÁR lennék

Ha óriás CsodaKati lennék,
minden reggel dolgozóba mennék?
S pénz után futkosnék, mint a nagyok?
Akkor inkább még gyerek maradok.

Hogyha kutya lennék, olyan gazdi kéne,
amilyen én vagyok, nem az utca réme!
De hogyan lehetek kutya is, meg gazda?
Fogós kérdés, ugye? A lecke feladva.