Szabó B. Máté – Nagy Anikó Johanna: Mi lenne, ha az iskola a természetben lenne?

Az ébresztőóra felsikoltott. Negyed hét volt, szerda, április közepe, F816 nevű bolygó.

Dani összerezzent, és kétségbeesetten a fejére húzta a paplant.

– Nem akarok iskolába menni – nyöszörögte félálomban.

Anya becsörtetett a gyerekszobába, az ablakhoz ment, és egy függönyrántással beengedte a bágyadt reggeli világosságot.

– Mi lenne, ha ma kihagynánk a hisztit? Kelj fel, kisfiam! Nem késhetünk el megint!

– Mi lenne, ha ma az iskolát hagynánk ki? – gondolta Dani, és elbújt a paplan alatt.

Eközben, egy másik bolygón, aminek a neve N308 volt, egy másik kisfiú, Máté szintén éppen a reggeli ébredésnél tartott. Nála nem az ébresztőóra berregett. Buckó, a kutyája pattant fel az ágyra, és hevesen nyalogatni kezdte Máté fülét. A kisfiú átölelte a kutyus nyakát.

– Szia, Buckó! Te is éhes vagy?

Dani nem akart felkelni. Anya már nyomokban sem tartalmazott türelmet, amikor negyedszer ráncigálta le a paplant elsőszülött fiáról. Dani végül belátta, hogy nincs menekvés, álmosan kikászálódott az ágyból, és sértődött képpel vonult ki a mosdóba. Aztán haragosan beslattyogott a konyhába, hogy megigya a reggeli italát, és közölje, hogy egy fikarcnyit sem éhes.

Máté gyorsan felkelt, adott enni Buckónak, aztán leült apa és anya mellé a reggelizőasztalhoz. Evés után bújócskázott egyet a kutyával, aztán elindult az iskolába. A hátizsákjában csak a tízóraija zötykölődött.

Dani még mindig duzzogott, és éppen a cipőfűzőjével veszekedett. Anya feladta fiára a kardigánt, aztán a 7 kiló 45 dekás iskolatáskát (mert ma zongora is lesz, szolfézs és torna is), lifttel lementek a nyolcadikról a mélygarázsba, beültek a kocsiba, és besoroltak a reggeli forgalmi dugóba.

Máté kertes házban lakott, és gyalog járt iskolába. Az utcán nem voltak autók, mert ezen a bolygón nem bányásztak olajat, amiből benzint lehetett volna gyártani, így az emberek gyalog, biciklivel, villamossal, vonattal, vagy napenergiával működő libegő kis kabinokkal közlekedtek.

Dani még mindig az autóban punnyadt, mert alaposan beállt a forgalom a körúton. Anya idegei szakadozni kezdtek.

– Mondtam, hogy igyekezz! Már megint el fogunk késni!

Dani nem értette, miért az ő hibája a dugó a nagykörúton, de nem volt kedve kinyitni a száját. Inkább elképzelte, mi lenne, ha az utcán szagtalan, hangtalan elektromos járművek járnának, amikkel repülni is lehetne.

Máté befordult a sarkon, ahonnan már látszódott az iskola. Széles, üvegfalú épület volt, hatalmas fákkal, és füves parkkal körbevéve. A gyerekek egész délelőtt kint bóklásztak az erdőben, a mezőn, a hegytetőn, a folyóparton vagy a kis halastó mellett. Mert ez mind ott volt az iskola körül. Az erdőben rengeteg állat élt, róka, sün, borz, mókus, őz, legalább százféle madár, ezernyi bogár. És nyolcféle gomba is nőtt. A halastóban pedig pontosan kilencvenháromféle hal úszkált.

Dani csengetés előtt három perccel beesett a 2. C osztályba. Míg beült a padba, előkotorta a környezetismeret-könyvét. A tanító néni csakhamar megjelent, és csendre intette a gyerekeket.

– Ma az erdei állatokról olvasunk egy tanulságos történetet! – csicseregte, és megkérte Zsófit, kezdje hangosan olvasni a harminckettedik fejezetet a könyvből.

– A mókus – kezdte Zsófi hangosan és tagoltan.

Dani egy darabig figyelt, de aztán kibámult az ablakon, és a gondolataiba merült. Elképzelte, mi lenne, ha a mókus, akiről Zsófi olvas, a nyitott ablakon keresztül beugrana az osztályba, és éppen Dani padján landolna. Ez már csak azért sem volt lehetséges, mert az ablakot nem lehetett kinyitni az utcai zaj és benzingőz miatt.

Máté eközben már a jó illatú erdőben sétált az osztályával és a tanító nénivel. Megálltak egy felhőkig nyújtózkodó fa alatt, és megfigyelték a mókuscsaládot, amint a reggeli tornájukat végzik. Ugrálás egyik ágról a másikra, versenyfutás a fatörzsön oda-vissza, aztán spirálosan. Elbújási gyakorlat a lombok között, aztán makktörő verseny, végül reggeli.

Dani már a gyakorló feladatsornál tartott. Karikázd be pirossal, kösd össze kékkel, húzd alá zölddel! Dani kutatott az emlékei között, de nem nagyon rémlett neki, hogy mit is olvasott Zsófi, eszik-e férget is a mókus, vagy csak mogyorót és makkot? A lombkorona- vagy a cserjeszinten lakik? Most akkor szürke vagy vörös a bundája? De arra legalább emlékezett, hogy a farka olyan hosszú, mint a teste. De erre is csak azért, mert egyszer, amikor egy tó mellett nyaraltak, sokáig nézte a mókusokat, ahogy a fákon rohangáltak.

Máté közben már az őzeket tanulmányozta egy tisztáson. A tanító néni minden vadvirágnak tudta a nevét, és a bogarakat is türelmesen mutogatta a gyerekeknek. Később a számtant is gyakorolták. Összeszámolták a gombákat az erdő szélén, aztán az összes gombából kivonták a piros kalaposokat, aztán a maradékból a fehér kalaposokat, utána kiszámolták, hány gomba jutna egy gyereknek, ha mindenkinek ugyanannyit adnának. De nem adtak, mert a gomba jó helyen volt ott a puha földben. Aztán kergették a szárnyas csigákat. Ezek pont úgy néztek ki, mint a rendes csigák, csak volt nekik két pillangószárnyuk. És hihetetlenül színesek voltak, de egyáltalán nem hagyták magukat megfogni.

Daninak az első szünet után megint a padban kellett ülnie, mert jött az olvasásóra. Utána tíz perc szünet, és már megint ülés a padban, mert rajzóra lesz.

– Rajzoljátok le a kedvenc állatotokat! – adta ki a parancsot a tanító néni.

Dani egy darabig gondolkozott, végül nekiállt dínót rajzolni. Alaposan kidolgozta, gyönyörűen kiszínezte, teljesen belemerült a munkába. Amikor készen lett, boldogan dőlt hátra a padban.

Az óra végén a tanító néni körbejárt az osztályban. Amikor Danihoz ért, hirtelen csíkos lett a homloka, és lejjebb csúszott az orrán a szemüvege.

– Hát ez mi?

– Ez egy dínó! – felelte Dani büszkén.

– Ez nem jó, ez nem igazi állat! – háborgott a tanító néni.

– Dehogynem igazi – mondta Dani. – Avaceratops a neve. Növényevő dinoszaurusz, és a könyvem szerint pont így néz ki.

– De ilyen állat nem létezik!

– De valaha létezett, és nekem különben is ez a kedvencem – mondta halkan Dani.

– De ez nem jó! Elrontottad! Rajzolj otthon egy másikat! Igazibbat! Büntetésből! – harsogott az ítélet.

Mátéék ekkortájt épp hegyet másztak. Közben nézegették az erdő növényzetét, meghallgatták a madarak énekét, megfigyelték a röptüket is, és teleszívták magukat friss, erdei levegővel. Amikor a hegy tetejére értek, megfigyelték a különböző alakú felhőket, aztán megették a tízórait. Közben tovább figyelték a madarakat. Némelyik zöld volt, a másik piros, a harmadik sárga, sőt volt lila, kék és rózsaszínű is. Aztán észrevettek több olyan madarat is, akiknek dupla szárnyaik voltak. Mindkét oldalukon kettő. És olyan lepkéket is láttak, akik együtt tudtak repülni a madarakkal a magasban. Aztán a hegyről lefelé jövet, a meredek hegyoldalban találtak néhány fát, amelyik vízszintesen nőtt ki a földből.

Dani ebéd után leült kicsit egy padra az iskola udvarán, ahol csak beton volt, meg egy akácfa, ami éppen virágzott, és mézes illatával beterítette az egész szürke udvart. Dani öt perc múlva prüszkölni kezdett a szanaszét szálló pollentől, ezért bemenekült az épületbe. De jól is tette, mert kezdődött a szolfézsóra.

Máté és az osztálya ebédre beértek az üvegfalú iskolába. Ebéd után kifeküdtek pihenni a puha fűbe. Pihenés után megint játszás következett a szabadban.

Játék után visszamentek a termükbe, leültek a padjaikba, és lerajzolták azokat az állatokat, növényeket, amelyekkel délelőtt találkoztak. Aztán a tanító néni boldogan megdicsérte őket, hogy milyen szépen rajzolnak. Mindenkit. Még azt is, aki véletlenül csak három lábat rajzolt az őznek.

Dani már a zongoraórán ült. De nem nagyon tudott odafigyelni. Még mindig szomorú volt a dínós rajz miatt. Főleg azért, mert nem értette, mi rosszat tett, hiszen csak elvégezte a feladatot, lerajzolta a kedvenc állatát.

– Szedd már össze magad! – rivallt rá a zongoratanára.

Máté osztályában hangszereket vettek elő egy nagy ládából. Dobokat, sípokat, furulyákat, kicsi hárfát, citerát, harangokat, recsegő papírt, összeüthető fadarabokat, üvegeket, csengettyűket, kifeszített gumiszalagokat. Azt a feladatot kapták, hogy varázsolják oda a terembe az erdő hangjait. És ez vicces volt. Nagyon. És szabad volt nevetni.

Ezután eljátszották, hogyan ugrálnak a mókusok a fák ágain, hogyan hajladoznak a fűszálak a szélben és repkednek a szárnyas csigák a mező felett.

Daniért ötkor jött az apukája. Beültek az autóba, és megint beálltak a dugóba. Dani el akarta mesélni apának a dínórajzos katasztrófát, de apa nem ért rá meghallani, mert muszáj volt a mobiltelefonján ügyeket intéznie. Mire végre hazaértek, Dani fáradt volt, de még leckét kellett írnia. Utálta az egészet, ezért inkább nyafogott, és lökdöste az öccsét, kiöntötte a gyömbérszörpöt, aztán felrúgta az összes széket a konyhában, majd duzzogva bevackolta magát az ágya sarkába egy plüssdínóval a hóna alatt. Apa és anya fejcsóváltak.

Máté hazasétált az iskolából. Neki nem volt leckéje. Az ott nem volt divatban. Így Máté egész délután játszhatott, szaladhatott, ugrálhatott, rajzolhatott, kutyát sétáltathatott a barátaival. Vagy akár olvashatott is, vagy lenyírhatta apával a füvet, vagy sütit süthetett anyával, vagy gereblyézhetett és virágot öntözhetett a nagyival, vagy kirakósozhatott a tesójával.

Dani még nyafogott egy ideig, hogy nem akar leckét írni, mert inkább már mesét nézne, vagy számítógépezne, vagy legózna egy kicsit. De még a büntirajz sem volt készen. Szóval végül kikínlódott magából egy teljesen igazi, teljesen átlagos, teljesen szabályos csigát. Mert azt könnyű volt lerajzolni. Aztán fürdés után, amikor már az ágyában feküdt és megkapta a jóéjtpusziját is, a sötétben elképzelte, milyen lenne az az iskola, ahová szívesen járna. És közben elaludt. És azt álmodta, hogy az iskolának üvegből vannak a falai, egy hatalmas park közepén áll óriási fákkal körülvéve, és duplaszárnyú, barna madarak repkednek az égen.

Szabó B. Máté, 2. osztályos

     Mi lenne, ha…az iskola a természetben lenne?

Október 10. Ált. Iskola, Szabadka

     Felkészítő pedagógus: Malagurszki Éva

Nagy Anikó Johanna, író