Strasszer Krisztina Szófia – Kocsis Noémi: Én, az agypöcök (avagy: mi lenne, ha én lennék Ági néni agya?)

Mi lenne, ha én lehetnék Ági néni agya? Mióta elkezdődött szeptemberben az iskola, ez a kérdés jár a legtöbbször a fejemben. Ehhez persze azzal kell kezdenem, kicsoda is Ági néni.

Ági néni természetesen az osztályfőnökünk, mi vagyunk a negyedik bé. Ági nénit egy évre kaptuk, vagyis ő kapott minket, mert a mi osztályfőnökünknek múlt nyáron kisbabája lett. Nekünk meg egy Ági nénink.

Ági néni elég fura volt, rögtön azzal kezdte, hogy ő nem nagyon szeret válaszolni kérdésekre. Különben is, órán ő, a tanár kérdez ugyebár.

– Aki kíváncsi, hamar megöregszik! – tette még hozzá, aztán ezt fel is írta a táblára. Tanácstalanul néztünk egymásra. Sajnos a következő napok és hetek sem voltak jobbak, Ági néni újabb szabályokat talált ki. Kés-villa-olló nem gyerek kezébe való, mondta például rajzórán. Háztartástan szakkörön kijelentette, hogy ha sok tésztát eszünk, biztosan béka nő a hasunkban. Matek óra végén pedig felírta a táblára: jövő órán témazáró nagydolgozat!!!

Ekkor határoztam el, hogy lesz, ami lesz, én leszek Ági néni agya. Egy agypöcök leszek, aki Ági néni agyában átállítja a kapcsolókat. Mert valamit tennem kell, ez így nem mehet tovább! Az egész sokkal könnyebb volt, mint gondoltam: mikor másnap reggel kinyitottam a szemem, egy teljesen ismeretlen szobában találtam magam. Felkeltem, és felöltöztem. Sajnos, Ági néni szekrényében nem volt egyetlen halálfejes póló vagy piros tornacsuka sem, így a sok unalmas holmi közül kénytelen voltam egy hosszú, barna szoknyát és virágmintás blúzt választani. Hosszasan szemléltem magamat az idegen fürdőszoba idegen tükrében (Jééé, végre felérem! De mikor lett nekem ekkora orrom?), aztán a konyhában ettem egy szelet csokit, és ittam egy kis kakaót. Végül elköszöntem egy idegen bácsitól és két idegen gyerektől, hogy elinduljak a munkahelyemre. Csókolom! – köszönt rám egy csomó gyerek az iskolánál. Véletlenül nekiütköztem az igazgató bácsinak, aki szintén befelé igyekezett a kapun.

– Csókolom! – nyögtem én is. Szerencsére csak mosolyogni volt ideje, mert közben telefonált éppen. Hát, az áginéniséget még bizony gyakorolnom kell!

Az osztályban egy pisszenés sem hallatszott. Mindenki lesütött szemmel ült a padjában. Hátul egy lány szipogott. Jaj, most jön a témazáró nagydolgozat! Én, az agypöcök lelkesen munkálkodtam Ági néni agyában: már korábban rátaláltam a főkapcsolós műszerfalra, és most vidáman nyomogattam ide-oda a kapcsolókat. Ami korábban „jobbra” állásban állt, azt átfordítottam „balra”, és fordítva. Hát, nem mondom, némelyik fogantyú kicsit nyöszörgősen mozdult meg, de végül sikerült! Megköszörültem a torkomat, akarom mondani, Ági néni torkát, mint aki ünnepélyes bejelentésre készül.

– A témazáró nagydolgozat ezennel bizonytalan ideig elmarad. Na, akkor most az egész banda irány lefelé az udvarra! – kiáltottam el magamat. – Nyomás, utánam! Aki le tud előzni engem, azzal elfelezem a tízóraimat!

– Ági néni, de hát csöpög az eső! – szipogott az előbbi lány. A többiek pedig csak bámultak, és nem értettek semmit.

– Jó, akkor játsszuk azt, hogy cukorból vagyunk, jó? – javasoltam. – A felnőttek úgyis mindig azt mondják arra, aki túl félős… És aki olyan gyorsan tud rohangálni az udvaron, hogy egyáltalán nem lesz vizes, annak beírok tízezer csillagos ötöst!

– Ági néni, annyi hely nincs is a naplóban… – próbálkozott valaki.

– Akkor majd csinálunk egy új naplót! Tele lesz virágokkal, kutyákkal és – na jó, a fiúk kedvéért kukásautókkal. Összeragasztunk színes lapokat, minden oldalra rajzolunk valamit, és mostantól ez lesz a napló, jó?

Mondhatom, innentől remek napjaink voltak. Délután mindig hazamentem anyuékhoz, ahogy megszoktak, de reggel újra és újra én lettem az agypöcök, és elhelyezkedtem Ági néni fejében. A kedvenc ruháimat átcsempésztem Ági néniék lakásába, úgyhogy minden reggel abban mehettem tanítani, amiben csak akartam. Majmos pólóban, farmerdzsekiben, kockás sapkában.

– Milyen fiatalos, jópofa lett ez az Ági! – hallottam a hátam mögött, mikor rolleremmel lefékeztem az iskola előtt.

– Rá is fért, mert korábban olyan elviselhetetlen volt, mint egy boszorkány! – mondta egy tanár a másiknak. Büszkén kihúztam magam.

Az volt a tanév legklasszabb hónapja: egyik nap kirándultunk, máskor fagyizni mentünk. Néha meg csak úgy lógtunk a parkban lefelé a fákról, mint a denevérek. Én pedig mindenki fagylaltjába beletűztem egy kis zászlót: „Éljen a negyedik bé!”

– Ági néni a legjobb tanár! – kiabálta az osztály.

De másnap reggel a fürdőszobában a megszokott arcomat láttam: hosszú copfok, szeplős kép. És megint lábujjhegyre kell állnom, hogy megszemlélhessem magamat. Nem értettem: mi történik velem? Ha eddig olyan jól ment minden, ma miért nem tudok Ági néni agya lenni?

Nem sok kedvem volt suliba menni. De ahogy beléptem az osztályba, egy egészen más Ági néni állt a táblánál. Piros tornacipő volt a lábán.

– Kérdezhettek tőlem, amit csak akartok! – mosolygott ránk.

– Ági néni, nem azt tetszett mondani, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik? – kérdezte egy vékony hang a leghátsó padból. A szipogós lány volt az.

– Tudjátok, rájöttem, sokkal jobb öregnek, de kíváncsinak lenni, mint fiatalnak és unalmasnak.

– Ági néni egyáltalán nem öreg! Ági néni fiatal! Ági néni a legjobb tanár! – zúgtuk erre kórusban.

Ági néni pedig megígérte, hogy tanítás után elmehetünk hozzá tésztát gyúrni. Ha pedig a sok tésztától béka nő a gyomrunkban…

– Mi lesz akkor, Ági néni? – aggodalmaskodott valaki.

– Akkor szervezünk egy békaénekkart! – vágta rá az osztályfőnök.

Hát így lett vége az agypöcök korszakomnak. De tudjátok mit? Már nem is hiányzott. Egy felnőtt fejével elég fárasztó gondolkodni. És azt még nem is mondtam, hogy Ági néni agyában az egyik kapcsolót véletlenül letörtem.

Azóta se írtunk témazárót.

Strasszer Krisztina Szófia, 7 éves

     Mi lenne, ha Ági néni agya lennék?

Berze Nagy János Alapfokú Művészeti Iskola kézműves tanszaka, Pécs

     Felkészítő pedagógus: Berényi Ágnes

Kocsis Noémi, író