Pércsi Lara: Mi lenne, ha ilyen csodaszép lennék? – Miklya Luzsányi Mónika: Jádekő

A sakálok közelebb húzódtak, ahogy esteledett. Jáde olyan szorosan lapult a sziklához, amennyire csak tudott, de tisztában volt vele, hogy vége az életének, amint leszáll az éjszaka. De nem tudott mit tenni. Törött bokájába a legkisebb mozdulatra is belenyilallt a fájdalom, nemhogy felállni, kardot fogni, de még arrébb húzódni is alig tudott. Az övéhez nyúlt, kezébe simult a tőr markolata. Ha megindulnak a sakálok, a tőrt talán még képes lesz belemártani néhány sakál szívébe… A tőr markolata hűvös volt, szinte hideg. A lány keze melegét sem vette át a hegyi kristály, a királykő, ahogyan az országában nevezték. A markolat hideg érintése elvezette a lányt a messzi északra, ahonnan származott. A csupa üveg kristálypalotába, ahol hidegek voltak még a fények is. Fagyosak a falak, az arcok, a mosolyok, fagyos még az apja ölelése is, ahogy maghoz vonta, és megsimogatta szőke haját.

– Napsugaram…

Fagyosan hullottak az apja könnyei fehér szakállába, és a gyerek nem értette a szót, amit mondott. A Napot ritkán látta az égen, szürke felhők borították el még nyáron is. Elvették az erejét, elszívták a melegét. Pedig Róza, Jáde dajkája gyakran mesélt neki arról, hogy messze délen, ahol a kislány anyja született, ezer ágra sütött a nap, a völgyekben virágok nyíltak, a fákon érett gyümölcsöt himbált a szél, és a patakok csacsogva ugráltak kőről kőre.

– Itt meg mindenütt csak jég meg dér – húzta össze magán a bundáját az öregasszony. – Ha legalább hó lenne, de az sincs. Csak fagyott föld, sivár sziklák, tűéles hegycsúcsok. Szegény anyád, nem csodálom, hogy nem bírta itt sokáig – simogatta meg Róza a gyerek arcát.

Jádénak görcsbe rándult a gyomra, ahogy kimondta szót:

– Anyám… Mikor jön vissza?

Róza megrázta a fejét:

– Soha kicsim, soha. Anyádnak el kellett mennie innen.

– És engem miért nem vitt magával? Nem szeretett?

– De, nagyon szeretett. Magánál is jobban. De a napsugarat még nálad is jobban szerette.

Ott nőtt fel hát a gyerek a csupa üveg kristálypalotában, ahol a tükrök megsokszorozzák a falakat, labirintust nyitnak ott is, ahol nincs. Járta Jáde a tükörlabirintust éveken át, nézte a sok száz Jádét, ahogy kinő a gyerekkorból, ahogy kamasz lesz, majd ifjú hölgy, nézte, ahogy csak bolyong, és nem találja a helyét.

Amikor felnyergelte Gwynt, hűséges paripáját, azt gondolta, hogy az anyját indul megkeresni. Pedig valójában nem tudta, él-e még az anyja, s azt sem, hogy hol keresse. Csak azt tudta, hogy el kell indulnia, hogy megtalálja a Napot. De a tűfokú hegyek magasabbak voltak, mint azt a kristálypalota ablakaiból láthatta. Az éjszakák hidegebbek, mint amit valaha érzett. A szakadékok pedig mélyebbek és sötétebbek, mint azt el tudta volna képzelni. De legyőzte a hegycsúcsokat, legyőzte az éjszakákat, és a szakadékok közül is jó néhányat. Csak ezt az utolsót, ezt nem győzte le. A sötétség egyre közeledett, s úgy tűnt, Jádét is magába issza végleg.

A sakálok egyre közelebb húzódtak, szemük sárgán villant a félhomályban. Hirtelen szárnysuhogásra riadt. Egy hatalmas fekete madár körözött a szurdok felett.

– Halálmadár – villant át Jáde agyán a gondolat, és a madár abban a pillanatban, mint a kő, úgy hasított be a szurdokba. – Értem jött, állapította meg a lány, de arra már nem volt ereje, hogy eldöntse, mi a jobb, a sakálok foga vagy a halálmadár egy jól irányzott csapása által meghalni. Amint a madár fekete árnyéka megjelent a szurdok fölött, a sakálok vinnyogva menekültek. De a madár utolérte őket, egy szárnycsapással zúzta porrá a sakálokat, csőre egyetlen ütésével miszlikbe szaggatta valamennyit.

– Most én következem… – gondolta Jáde, de a madár a lába elé ereszkedett, meghajtotta a fejét, mintha csak egy hátasló lenne.

– Gyere, elviszlek innen – szólalt meg –, de kapaszkodj erősen, mert magasra repülünk, és hosszú lesz az utunk.

– Mi vagy te? – kérdezte a madarat, ahogy felkapaszkodott a hátára, és átölelte a nyakát.

– Alakváltó – hangzott a válasz, és egy szárnycsapással már fent is voltak az égen, a sötét felhők fölött. A lányt elvakította a lebukó nap vörös fénye. A szeme káprázott, a színsziporkák olyan élesek voltak, hogy le kellett hunynia a szemét, de még csukott szemhéjain keresztül is átvilágított a vörös korong ragyogó fénye.

Azután hetekig, hónapokig nem tudott betelni a napfénnyel. A lába nehezen gyógyult, pedig az alakváltó hűségesen ápolta. Hajlékot készített neki a háza mellett, a fennsíkon, falak nélküli enyhelyet, ahol nyugodtan gyógyulhatott, ahol a nap sugarai ébresztették reggel, ahonnan láthatta a hegyek mögött lebukó vörös korongot. A férfi nappal fekete madár képében körözött a fennsík fölött, éjjel medvévé vagy farkassá változott, hogy őrizze Jáde álmát. Ahogy a lány jobban lett, együtt járták be a környező lankákat. A férfi szavára virágok nyíltak, a fák meghajoltak, és ölükbe hullajtották gyümölcseiket, a patakok csacsogva beszéltek, és az alakváltó visszaválaszolt nekik. Jáde boldog volt, talán életében soha ennyire, és saját maga is csodálkozott a boldogságán.

A kristálypalotában is éltek alakváltók, félig ember, félig állat szerzetek, akiket persze gazdáik erős bájolás alatt tartottak, hogy ne tudjanak állattá változni soha többé. Beszélni sem tudtak rendesen, úgy tartották a palotában, hogy nincs önálló akartuk, gondolatuk meg végképp, csak néhány jól begyakorlott feladatot lehet rájuk bízni, semmi többet. Ám hűségesek voltak, halálukig szolgálták gazdájukat, és ha kellett, az életük árán is megvédték, aki megbájolta őket. Csodálkozva nézte hát az alakváltót, ahogy hatalmas tenyere alá simulnak a füvek, az apró állatok köré gyűlnek, és beszélgetnek vele. A férfi sokat mesélt neki a népéről, az ősi rendről, akiket két lélekkel áldott meg a természet, hogy érthetővé tudják tenni az állatok, a növények, a szél, a víz hangját az emberek számára.

– Csak az baj, hogy az emberek már nem kíváncsiak mindarra, amit az alakváltók tudnak – mondta szomorúan a férfi. – Bezárkóztak a városaikba, falakkal vették körül magukat, kupolákat emeltek a fejük fölé, hogy ne lássák a napot, a csillagos eget, hogy ne hallják meg a természet szavát. Minket vadaknak neveznek, ellenségnek tekintenek. Ha nem gyilkolnak le azonnal, amikor összeakadnak velünk, akkor rabszolgasorba taszítanak, megbájolnak, elveszik az erőnket, a gondolatinkat, a szabadságunkat. És elveszik a lelkünket is. Mert egy alakváltó, ha valakit megszeret, annak odaadja az emberi lelkét. Csak vele együtt tud már élni, gondolkodni, lélegezni. De az emberek nem tartank számot a népem szeretetére. Csak az erőnk kell nekik, a hűségünk, a kitartásunk.

Jáde lehajtotta a fejét. Szégyellte magát, mert minden szó igaz volt, amiről az alakváltó beszélt.

– Vagy szerinted – fordult Jádéhoz a férfi – létezhet olyan lány, aki valóban megszeret egy alakváltót? Egy olyat, mint én?

Jáde felnevetett. Maga előtt látta a kristálypalota hölgyeit, ahogy a tükörlabirintusban önmagukban gyönyörködnek. Akiknek minden hajtincsét ékkő díszíti, akik egyenes derékkal járnak önmaguk körül.

– Egy olyat, mint te? – kérdezett vissza nevetve. – Hát nézz már magadra! A nyomukba sem érhetsz! Akkora vagy, mint egy medve, és szőrös is, no és a szagod… Nem, a kristálypalota hölgyei még a szagodat sem tudnák elviselni. Ráadásul teljesen kiszámíthatatlan vagy, magad se tudod, hogy melyik pillanatban változol át szörnyeteggé.

A férfi összehúzott szemekkel nézte a lányt, és Jáde tudta, hogy még egy mondat, és valóban farkassá vagy medvévé változik, hogy egy mozdulattal átharapja a torkát.

– De ha engem kérdezel – folytatta gyorsan –, engem kifejezetten megnyugtat, hogy egy alakváltó vigyáz rám éjszaka.

A férfi csodálkozva nézett rá, Jáde pedig beletúrt a férfi bozontos hajába:

– És még a szagodat is szeretem.

– És engem is tudnál szeretni?

Jáde bólintott. Azt várta, hogy a férfi magához vonja, átöleli, de az összehúzott szemöldökkel nézett rá.

– Jól gondold meg, mit beszélsz. Ez nem játék. Ha elhagysz, magaddal viszed a lelkem emberi felét. És nem marad belőlem más, csak a szörnyeteg. Csak az ösztönök, a vágyak, mert a szívem helyén nem lesz más, mint egy darab kő.

– Egy jádekő? – nevetett fel a lány. – Ha elhagylak, akkor is én leszek a szíved helyén!

– Igen – mosolyodott el a férfi –, de nem lesz nyugtom addig, amíg vissza nem szerzem, ami az enyém. A lelkem másik felét – válaszolta Odó, és magához ölelte a lányt. 

Pércsi Lara, 7 éves, 1. osztályos

Földesi Karácsony Sándor Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola

     Felkészítő pedagógus: Bere Anna Mária  

Miklya Luzsányi Mónika, író