Miklya-Luzsányi Mónika: PIPACSOK

Schall Eszter illusztrációja

Mia zihálva ébredt. Megint ugyanazt álmodta. Theo ott áll a magasban, alatta a tömeg, körülötte a fekete talárosok. Megfeszül a kötél, a fiú csizmás lába még sokáig mozog a levegőben, mintha csak táncolna a bitófa alatt. Theo lábán piros szattyánbőr bokacsizma, olyan finom és puha, akár az úri hölgyek kesztyűje, amivel most egy pillanatra eltakarják a szemüket. Aztán kilesnek újra a kesztyűujjak mögül, mert a halál borzongató, és ők szerettek borzongani. A piros csizma már nem táncol többé, élettelenül lóg a levegőben. A csizma nem mozdul, a tömeg oszladozni kezd, a főteret pedig ellepik a fekete talárosok. És Mia zihálva, csuromvizesen ébred fel ilyenkor minden alkalommal.

– Újra kéne álmodni… – gondolta mindannyiszor, amikor felébredt, de hiába álmodta újra és újra, a történet soha nem változott. A vár ott állt a hegy tetején, körülötte erdők, mezők, folyók. A várfokról a tengerig is el lehetett látni, jó időben a fehér vitorlák mintha csak madarak lettek volna az égen. De a várban senki sem tudott a mezőkről, a pipacsokról, a virágok illatát, az erdők zúgását is elfelejtették rég. A tengerről, a fehér vitorlásokról pedig végképp nem tudott senki. Csak a kövekről tudtak a város lakói, a falakról, a leeresztett kapurostélyokról, amelyek mozdíthatatlanná rozsdásodtak az évszázadok során. Lakat zárta le a toronylépcsőt is, rozsdás vaslakat. A kulcsot a fekete talárosok őrizték, nehogy valaki felmenjen a vártoronyba, vagy felhágjon a vár fokára. Nem látott hát a vár népe csak a falakig, a durván faragott kövekig, amiket nemcsak a habarcs tartott össze, hanem a hit is, hogy milyen hatalmas kiváltság a vár népéhez tartozni, mert valójában csak itt van élet, sehol másutt. Kő épült kőre, szóra szó, s bár a régiek mintha beszéltek volna virágokról meg madarak daláról, de ezek a szavak már nem jelentettek semmit, elfedte őket a malter és vakolat. Mert kövek közt nehezen vernek gyökeret a virágok. S ha véletlenül mégis felütötte a fejét a keményre faragott kövek között egy-egy pitypang vagy százszorszép, akkor az első arra járó fekete talárosnak gondja volt rá, hogy kitépje gyökerestől.

Hogy miként szerezte meg a toronylépcső kapujának kulcsát Theo, soha nem tudta meg Mia. Először csak a hír járta be a várost, hogy szellemet látnak a vár fokán minden éjszaka. Csak áll, és néz a sötét semmibe. Senki nem tudja, hogy kerül oda, senki nem tudja, miként tűnik el. Szellemnek hitte mindenki a vár fokán megjelenő alakot, csak Mia tudta, hogy Theo az. Mert egy idő után a fiú beszélni kezdett arról, hogy az élet nem áll meg a várfalaknál, ahogy a fekete talárosok mondják. Hogy a falakon túl van egy színes világ, ami nem szürke és fekete, ami nem csak kő, habarcs és vasdarab, ahol tobzódnak a zöldek, a barnák és a pirosak. Ahol végtelen a kék, és befoghatatlan a láthatár. Theo egyre többször és egyre hangosabban beszélt a várfalakon kívüli világról. A vár népe pedig kinevette. Ugyan, miről beszél? Ostoba! Hisz mindenki tudja, hogy a falakon kívül csak az iszonytató semmi van. Aki kilép a kapun, azonnal belézuhan. De még annyi sem kell, elég csak felhágni a vár fokára, elég egy szempillantás, azon nyomban magába szívja a sötét, mert a várfalakon kívül uralkodó semmi a nemlét maga. Bolondnak nézték a fiút, aki arról beszélt, hogy van élet a várfalakon kívül, zölden, barnán, pirosan burjánzó élet. Hogy le kell dönteni a falakat, áttörni a kapuk vasrácsait, mert létezik távlat és végtelenség, és igen, léteznek más városok, más emberek, akik meghódították a végtelent. A város népe csak nevetett, de akadtak, akik meghallották Theo hangját. Néhány hasonszőrű bolond, akiknek színesek voltak az álmai, de ők sem vették igazán komolyan. Egyedül Mia tudta, hogy Theo igazat beszél. Ő is csak azért, mert kívülről érkezett, de ezt nem tudta róla senki. Még Theo sem. És persze a fekete talárosok is felfigyeltek a fiúra, de mivel a nép ügyet sem vetett rá, hagyták, hadd beszéljen. Úgyis csak bolondot csinál magából, semmi mást. Egészen addig nem törődtek vele, amíg fényes nappal meg nem látták a vár fokán. Nem egyedül volt, egy lány kezét fogta. Nem volt magányos szellem többé, hanem veszélyes bűnöző.

 A toronylépcsőn alig érhettek le, már nyomukban volt a fekete áradat. Egy vastag tölgyfaajtóhoz értek, amely egy másik épületbe vezetett. A lány hirtelen berántotta Theót az ajtón:

– Itt biztonságban leszünk. Bezárjuk az ajtót magunk mögött, és soha nem találnak ránk.

Theo elmosolyodott, és az ajtóra mutatott:

– Mi nem tudunk bezárkózni. A mi oldalunkon nincsen zár. Csak az övékén.

Alig mondta ki, már jöttek is. Tárgyalás nem volt. Minek? Nem kellett, hiszen a városban mindenki tudta, hogy halált érdemel, aki le akarja bontani a falakat. A tömeg röhögött, amikor a fiút a bitófához felvezették. Theo nem szólt, csak mosolygott. A kötél megfeszült, a fiú piros csizmái táncolni kezdtek a levegőben. A teret elöntötték a fekete talárosok, és Mia mindannyiszor zihálva, izzadtan ébredt.

– Újra kéne álmodni – gondolta Mia, és újraálmodta, újra és újra, mindaddig, mígnem egyszer Theo megszólalt a bitófa alatt.

– A világ olyan, amilyennek én álmodom.

– Igen? – kérdezték gúnyolódva a fekete talárosok. – Akkor mentsd meg magad, álmodó!

A nép felröhögött, a hóhér megrántotta a kötelet, Theo piros csizmái pedig táncolni kezdtek a levegőben. És abban a pillanatban pirosra váltak a vár falai, élénk, eleven pirosra, mint a vér. A röhögés a vár népének torkán akadt. Csend lett, néma csend, mert még soha sem láttak ilyet. Piros pipacsok nyíltak a kövek között, száz és ezer. Szinte kirobbantak a falakból, szétvetették a vakolatot, a habarcsot. És megrepedtek a kövek, omlani kezdtek a várfalak, és szabaddá vált a látóhatár. Piros pipacsok nyíltak mindenütt, lágyszirmú, piros pipacsok, mintha csak puha szattyánbőrből szabták volna ki valamennyit.