Huh, de nehéz lesz dióhéjban… Most éppen odavagyok az orosz népmesékért. Ha egy kedvencet kéne megnevezni, akkor egyértelműen az Iván cárevics és a szürke farkas lenne az. Maradtak kedvencek a gyerekkoromból is, bár azok tulajdonképpen motívumok: például a hegy, amelyre minden századik esztendőben rászáll egy madárka, és hozzá feni a csőrét. Elképzelni, mikor is kopik el az a hegy… még most is beleszédülök.
Kinek írod a mesét: valakinek, saját gyermeknek, vagy leginkább magadnak?
A szívemben van címzettje a meséimnek. De most, hogy így kérded… Volt egy nyár, amikor sorra olvastam a Grimm-meséket, saját magamnak. Talán az akkori önmagamnak írok. Annak a komoly kislánynak. Igazából a felnőtt énem is a realizmus egy formájának hiszi a mesét, és csodálkozik, hogy mások nem annak látják.
A mesében a mese jó vagy a belebugyolált valóság?
Nemrég hallottam Bajzáth Marcsitól egy mesét a Meséről és az Igazságról: a rút és mezítelen Igazságot a tarka ruhás Mese saját köpönyegébe burkolja, és azóta együtt járják a világot, egy ruhában, elválaszthatatlanul. Ez az elválaszthatatlanság a jó.
A téma, a helyzet vagy az előre elhatározás hozza, hogy verses mese születik vagy próza?
Az első verses mesét a helyzet hozta, élethelyzet: konkrétan meghalás helyett írtam, azt hiszem. A többinek már kisebb volt a tétje; a Mesék a Teljességhez c. könyvemben szereplő verses meséket pedig már tudatosan írtam verses formában, azt is mondhatnám, valahonnan máshonnan fakadtak, mint az elsők.
Amikor mesét írsz, mennyire látod – és amit láttál, visszaköszön-e a rajzokban, azaz várod-e ezt a rajzolótól?
Kifejezetten vizuális típus vagyok, erős képek élnek bennem írás közben, sőt előtte; az illusztrátoroktól viszont nem várom el, hogy azt ábrázolják, amit én elképzelek, nem is várhatom. Ha mégis van erős egyezés, örülök: például Rongybaba Sárinak. Őt Radnóti Blanka rajzolta meg.
A Macskakirálylány kapcsán én is meg akartam kérdezni a macskákhoz való viszonyadat - nos, milyen?
Nincs macskám. Amikor a könyvet írtam, éppen két kutyám volt. Most nincs háziállatunk, de Zsófi lányom nyúz, hogy legyen cicánk, és érzem, hogy a lelkem „elmacskásodott”: még az is lehet, hogy előbb-utóbb beadom a derekam.
Az utóbbi évtized gyerekkönyv-boomja minek köszönhető szerinted? Bírod-e követni a termést?
Igyekszem követni, bár amióta nincs Meseutca, és máshová sem írok gyerekkönyvekről, leginkább csak úgy, hogy a könyvtárban rávetem magam az „újdonságok” feliratú ládára, és kimazsolázok mindent, ami érdekel. A lányaimnak van babaolvasójegyük, de az ifjúsági irodalmat mindig a saját nevemen kölcsönzöm ki. Hogy minek köszönhető a gyerekkönyv-boom…? Hát, ez már tényleg nem fér bele egy dióhéjba.
Tamás Zsuzsa válaszolt Méhes Károly kérdéseire
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése