 |
| Illusztráció: Schmal Róza |
- Ez
igen! – mondta Tengelici Manka, és mélyet sóhajtott. A tüdeje megtelt levegővel,
a lelke csodával, s a feje tudással. Sosem gondolta volna, hogy ennyi varázslatos
meglepetés vár rá.
Mint az a kis alabástrom szelence, amit
Leghosszaborrú vett elő egy ébenfa szekrénykéből. Ott örvénylett abban a Tejút minden csillaga,
holdja és bolygója, és ott illatozott benne a távoli világok összes virágának
illata.
- Ami kézbe
fogható, az sohasem lesz igazán a tied. Akár el is veszítheted, akár el is lophatják – mondta
Leghosszabborrú. Ha a végtelent le akarod győzni, nem lesz nehéz dolgod. Hunyd
be csak a szemed, és szippantsd be az illatokat! Megfogni nem lehet, mégis
azonnal odarepít bárhová, s azt, amit ott látsz, belül, a lelkedben megőrzöd,
az onnantól mindig veled lesz, s nem kell tartanod attól, hogy kipottyan a
zsebedből, ha véletlenül kilyukad, s nem kell páncéltrezor, ami megvédi a
tolvajoktól.
- De jó lenne, ha örökké tartana ez
az út! – sóhajtott ismét Tengelici Manka, mert azt szerette volna, ha sohasem
fogynának el a csodák, amiket megismerhet. Örömmel
szaladt hát tovább, mert volt még hova.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése