Beköszöntő dióhéjban

Babits Mihály születésének 132. évfordulója apropóján

Mottó:

„S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,

de hogyha van is, Isten tudja hogy van?

Vak dióként dióban zárva lenni

s törésre várni beh megundorodtam.”

Kedves Ide Tévedt Webcsavargó!

Neked, és a hozzád hasonló, csillagszemű, hidegben vörös orrú, forró bögrét melengető, rozsdaszín avarban boldogan barangoló, diószín álmokat szövő irodalombarátoknak kedveskedünk egészen december végéig legújabb cimbitémánkkal, melyet e gyönyörű Babits-idézet ihletett, így a címe mi más is lehetne, mint: Dióhéjban.

Dániel András Kicsibácsi és Kicsinénijének diója

Valódi, dióhéjba csomagolt, pöttöm meglepetések lesznek e témára született írások, amelyek, ahogy egy valamirevaló diótól elvárható, ott lapítanak majd nyitóoldalunk zegében-zugában, arra várva, hogy ti, kedves ide tévedt webcsavargók, egy kattintással, azaz klikkeléssel „feltörjétek” őket.

Hogy mi mindenre számíthattok majd, mi pattan elő a dióhéjak rejtekéből?

Egyelőre legyen titok!

Annyit kedvcsinálóként elárulunk, hogy játékos kedvű cimboráink párokba verődve kísérlik majd meg bemutatni egymás vicces, meghökkentő, csalafinta oldalát.

Kellemes keresgélést, diótörést kíván a két diófelelős:

Németh Eszter és Csík Mónika

Mesehajtogtó: az utolsó papírcsík...

  

          Véget ért a Mesehajtogató, kihajtogattuk a papírt, megszületett a girbe-gurba mesealkotmány. Az utolsó papírcsíkon, megköszönve az olvasók figyelmét s a szerzők munkáját, búcsúznak a szerkesztők:

Kalas Zsuzsa: aki a papírt hajtogatta 

Rét Viki: aki a szövegeket ellenőrizte

....és köszönjük Majoros Nóra cimboránknak lelkesítő, támogató és minden szempontból nélkülözhetetlen munkáját!

Mesehajtogató 14: Méhes Károly

Illusztráció: Egri Mónika

Ebben a pillanatban az időzsugorgép megint nem hasonlított egyébre, mint egy nagypapa táskarádiójára, csak - enyhén szólva - viseltesebb volt az elmúlt napok sűrű eseményeinek hatására.

Sőt, egyszerre az ózélandi mutáns répák sem tűntek olyan félelmetesnek.

A fáradt társaság csöndes révületben rágcsálta őket a csöndes nyár végi alkonyatban. Néha egymásra vigyorogtak, és magukban biztosak voltak benne, hogy most már tényleg semmi baj nem érheti őket, soha.

És tényleg, egész hátra lévő gyerek- és felnőtt életükben boldogan éltek, amíg meg nem haltak - volna; de mivel ez egy mese, így simán megtörténhet, hogy örökké élnek! 

Mesehajtogató 13: Hétvári Andrea

Illusztráció: Frey Borbála (ötödik osztályos tanuló)

Átgyalogolhatsz egyik rétről a másikra, átúszhatsz az innenső partról a túlsó partra, átvitorlázhatsz egyik hegyről a másik hegyre könnyedén, mert ezek helyek. De az idő… az idő különleges valami – mondta Legnagyobbfülű, és elővett egy táskarádiószerűséget.

– Melódiadoboz. Ha ráfújok és kinyitom, akkor egészen más: idő-zsugorgép – Szöszpihék százai kezdtek pezsegni, ahogy légáramlat érte őket, a melódiadoboz madártrillákat ontott magából, ezer meg ezer feketerigó, fülemüle és poszáta dalolt, a fákon elképesztő sebességgel pattantak ki a rügyek egyetlen szempillantás alatt. A második szempillantásra már lombkoronák lobogtak előttük, a harmadik szempillantásra pedig minden gyümölcs beérett, a kerti ágyások fölött lebegő zöldségek virítottak, nem olyan nagyok, mint az ózélandiak, de azért szép, méretes répák, paradicsomok és bokros újhagymák. Hatalmas, tiszta vizű tó csillogott a varázs-kert fölött, a tó vizében pedig megjelentek az átélt kalandok, fordítva peregtek, mint egy visszafelé tekert film kockái. Az egész nem tartott tovább egy kicsivel hosszabb pillanatnál, aztán a pillanat összegyűrt zsebkendőgombóc méretűre zsugorodott, a madarak trilláival, a lebegő lombokkal és a hatalmas, vízi látomással együtt. Legnagyobbfülű becsukta a szerkentyűt, és a többiekre nézett.

Mesehajtogató 12: Nyulász Péter

Illusztráció: Schmal Róza

- Ez igen! – mondta Tengelici Manka, és mélyet sóhajtott. A tüdeje megtelt levegővel, a lelke csodával, s a feje tudással. Sosem gondolta volna, hogy ennyi varázslatos meglepetés vár rá.

Mint az a kis alabástrom szelence, amit Leghosszaborrú vett elő egy ébenfa szekrénykéből. Ott örvénylett abban a Tejút minden csillaga, holdja és bolygója, és ott illatozott benne a távoli világok összes virágának illata.

- Ami kézbe fogható, az sohasem lesz igazán a tied. Akár el is veszítheted, akár el is lophatják – mondta Leghosszabborrú. Ha a végtelent le akarod győzni, nem lesz nehéz dolgod. Hunyd be csak a szemed, és szippantsd be az illatokat! Megfogni nem lehet, mégis azonnal odarepít bárhová, s azt, amit ott látsz, belül, a lelkedben megőrzöd, az onnantól mindig veled lesz, s nem kell tartanod attól, hogy kipottyan a zsebedből, ha véletlenül kilyukad, s nem kell páncéltrezor, ami megvédi a tolvajoktól.

- De jó lenne, ha örökké tartana ez az út! – sóhajtott ismét Tengelici Manka, mert azt szerette volna, ha sohasem fogynának el a csodák, amiket megismerhet. Örömmel szaladt hát tovább, mert volt még hova. 

Mesehajtogató 11: Mészöly Ágnes

Illusztráció: Zahorán Laura (5. osztályos tanuló)

- Sehol sem találom! Egyszerűen szőrén-szálán eltűnt! Pedig a múltkor még itt volt! – Leghosszabborrú egy pillanatra pánikba esett.- Ugyan, gondolkozz már! – korholta Tengelici Manka. – Meglepetést ígértél! Azt ígérted, hogy olyasmit mutatsz, ami megvigasztal, amitől elfelejtem, hogy a Borzas Horda az összes Habosvajkaramellás Desszertkrumplimat vacak ózélandi mutáns répára cserélte! És erre elég egy icipici sószúnyogfalka, meg néhány megtermett légnadrágos pávián, és a nyakad közé szeded a lábad és hazarohansz! És még azt kéred, hogy ne búslakodjak! Hogy ne lógassam az orrom!  Ezt sem azért kéred, mert jaj, de sajnálod a veszteségemet! Csak félsz, hogy nem te leszel a leghosszabb orrú ezután…

- Csitulj már – legyintett rá Leghosszabborrú. – Egyáltalán nem menekültem, hanem szaladtam! De nem el, hanem ide! Mert itt kell lennie, amit… Csak hirtelen elfelejtettem, hogy melyik szekrénybe tettem. De azt hiszem, itt lesz valahol. Na, már meg is van! Kukkants csak bele!

Mesehajtogató 10: Gombos Péter

Illusztráció: Bódi Kati

Leghosszabborrú még mindig türelmesen állt a szoba közepén, s újra szemügyre vette a helyiség néhány pontját.

- Ott nem lehet, ott teljesen kizárt, ott már megnéztem, ott meg még sose...

A négy sarkot eleve kizárta, de így is maradt még...

- Jaj, ez túl sok, ez túl nagy... így sohasem lesz meg!

Manka most már nemcsak félénken vetette föl:

- Miért is hívtál ide? Azt mondtad...

- ...tudom, mit ígértem! És komolyan is gondoltam! És hidd el, amikor elmentem, hogy idehívjalak, még megvolt, itt állt, pontosabban nem is állt, de... de... de itt volt. Valahol...

- Nem lehet, hogy nem jól emlékszel? Hiszen a sokkhatás, ami az udvaron ért...

-- Attól, hogy rám támadt egy közepes méretű sószúnyogfalka, még nem lettem amnéziás! A páviánok meg... Eh, volt már rosszabb is!

- Azt hittem, azért menekültél haza...

- Nem menekültem! Eleve oda indultam, csak az események alakulása miatt kicsit gyorsabban értem haza. Hozzád. Hogy elhívjalak és megmutassam.

- Hát akkor mutasd! -- Manka várakozóan nézett rá, Leghosszabborrú pedig most már igazán közel volt a kétségbeeséshez.

Mesehajtogató 9: Tóth Ágnes

Illusztráció: Tarr Csilla (ötödik osztályos tanuló)

- Én türelmes vagyok, de kezd elegem lenni mindenből – morogta orrát vakargatva Leghosszabborrú. - És ha elém kerül Legnagyobbfülű, letépem a fülét. A hülye kis táskarádiója az oka mindennek! Hogy képzelte, hogy itt (Afrikában) vakációzzunk, épp most, amikor alig kezdődött meg a suli, és október van?! Micsoda tortúrának tett ki minket! És ez a szörnyű kaja! Mi lesz, ha megbetegszünk tőle?

- Ne izgulj, én tudok mindenre gyógymódot - vigasztalta Manka. — Van egy gyógyfűkeverékem. DédmaMankától kaptam, és a hátizsákom rekeszében őrzöm. És ne lógasd az orrod, élvezd inkább ezt a furcsa helyzetet, mert csodák mindig vannak, én hiszek bennük. Ó, jajj! Mi volt ez a recsegés? Valaki tényleg itt bujkál  . . . de miért nem látjuk?

Mesehajtogató 8: Turbuly Lilla

Illusztráció: Steiner Lídia

- Te, lehet, hogy káprázik a szemem? – dörzsölte meg Tengelici Manka legendásan kék és legendásan kerek szemét. – Mintha egy kicsi, sötét felhő húzott volna el az ablak előtt.

- Káprázik. Én nem láttam semmit – morogta Leghosszabborrú. – És különben is, együnk végre, mert elviselhetetlenül finom illata van ennek a Habosvajkaramellás Desszertkrumplinak. Hmmmm…. Az én orrommal ez életveszélyes… Azonnal meg kell ennem az egészet, mert ezt csak úgy lehet elviselni, ha a gyomromba kerül, és nem érzem ezt a borzalmasan jó illatot… akkor viszont gyomorrontásban fogok fetrengeni. Nekem csak az ízetlen, szagtalan és színtelen menzakaja jó.   

- Jó, lehet, hogy káprázik, de akkor a fülem is zúg, vagy ez a kicsi, sötét felhő berreg!

- Gyere már és együnk!

- Csak még egy perc türelem!

Mesehajtogató 7: Szabó Imola Julianna

Illusztráció: Dániel András

A sötét lassan magába falta az eget. Lomhán és araszolva közeledni kezdett, mint egy alattomos bacilus, ami bebújik a test titkos üregeibe, és lelkesen nyammogni kezd ott legbelül. A Desszertkrumplik ismerték ezt a nyammogást, ezt a kimerítő és végzetes mannyogást. Reszkedtek tőle. Bár várták is. Tudták, hogy minden Desszertkrumpli egyszeri és megismételhetetlen végzete a szájon át érkezik el. Egy asztalnál, ahol a sötétnek nyelve és foga nő. És nem felejt el harapni.

Mesehajtogató 6: Dániel András

Illusztráció: Igaz Laura

– Végre itt vagyunk! - hajította a sarokba vakondbőr napernyőjét Tengelici Manka.

– Csak volna nálam a tyúkfa nyelű bolhakorbácsom, adnék azoknak a nyavalyásoknak! – morogta Leghosszabborrú, majd fáradtan lerogyott az egyik bálnaborda támlájú konyhaszékre.

– Snyek lufar dök surbatokvén! – jegyezte meg Manka, miközben szájába tömött néhány porlepte pókbonbont.

– Hogy mit mondtál? – nézett rá idegesen Leghosszabborrú.

– Egy marcipánd közmondást idéztem – mondta teli szájjal a lány. – Sose fagyizz babzsák alján! Ezt jelenti. Derék nagyapám, Turbóveder T. Lahomir szavajárása volt...

– De hiszen ennek semmi értelme nincs! – jajdult fel az orrmutatványos, idegesen piszkálva a desszertkrumplis doboz üvegtetejét.

– A közmondások nem azért vannak, hogy értelmük legyen – vonta meg vállát a lány.

– Desszertkrumplik sem azért, hogy csak nézzük őket! – jegyezte meg halkan Leghosszabborrú.