Legnagyobbfülű
elmélyülten szemlélte a gesztenyefa árnya alatti, szép, pöttyös terítővel
fedett asztalon illatozó Habosvajkaramellás Desszertkrumplit. Azon filozofálgatott,
hogy vajon a krumpli illata vagy a habosvajkaramellára rá-ráröppenő méhek döngicsélése
bódítóbb-e, és egy lassú pillanat erejéig az is eszébe jutott, hogy ne a napon
aludjon el, mert még leég a háta, legalábbis az a része, amit a füle nem árnyékol le belőle.
De csak egy pillanatra jutott eszébe, tenni már nem tudott semmit, mert a
krumpli illata, a döngicsélő méhek zenéje, a simogató szellő és a melengető napfény
a pillanat végére elaltatták.
Éktelen ricsajra ébredt.
Borzasztó
zümmögés közepette Tengelici Mankát vette észre, amint napernyőjével egy szürke,
mozgó felleget csapkod, s közben felbőszült páviánhad ugrál a feldöntött asztalkáról a gesztenyefa
levelei közé, ózélandi mutáns répákkal dobigálva szegény Leghosszabborrú
barátját, aki nyilvánvalóan sikertelenül próbálta megvédelmezni a
Desszertkrumplit. Látta ugyanis, hogy annak hűlt helye.
Legnagyobbfülű felpattant,
csattintgatni kezdett a füleivel, amik ettől óriásira nőttek.
Az egyikkel elkapta Leghosszabborrút, a másikkal átölelte Mankát, és nagy
sietve bemenekült velük a kert elején pompázó fitos kis nyári lakba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése